A hazai tébolyda – így festett a Lipót a bezárásakor

1812-től a bécsi, a prágai és a lembergi elmeintézetek rendeletileg bezárták kapuikat a magyar pszichiátriai betegek előtt, mert úgy vélték, hogy mivel Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a jótéteményt nem viszonozhatja. Éppen ezért 1848-ban javaslatot tettek a kormánynak egy országos pszichiátriai központ megalapítására. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezőt tartották, mivel az aránylag jól megközelíthető, kies fekvésű és vize is bőven van.

Az építést I. Ferenc József rendelettel határozta el, a terveket Zettl Lajos építészeti tanácsnok készítette el. Az épület késő romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg. Helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdő övezte.

A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit - kezdetben 300 beteggel. A betegek kezelésében főként nyugtatókat használtak, a különösen nyugtalan betegeket kényszerzubbonnyal fékezték meg, esetleg cellába helyezték őket. Durva kényszerítő eszközöket nem alkalmaztak a terápia során. Az Intézetben 1948-ban alkoholelvonó osztály nyílt, 1951-ben pedig neurológiai osztály került kialakításra. 1950-ben - az országban elsőként - gyermekpszichiátriai osztály kezdte meg működését.

A '80-as évek közepétől modernizációs hullám indult az intézet életében: koedukált osztályok jöttek létre, s ezzel egy időben megszűntek a zártosztályok, eltűntek a kórtermekből a hálós ágyak. A betegek szabadon mozoghattak, birtokba vehették az egész épületet. 1996-tól súlyos gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie az intézetnek, míg végül 2007. december 31-én bezárták az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet. Az OPNI járó- és fekvőbetegeit szétszórták a budapesti kórházak között.