És megszületett Sári, akit nem terveztünk, és aki persze életünk legjobb döntése volt. Szinte gyerek voltam még, a család egy szem elkényeztetett kislánya, amikor megszültem őt. A gyereknek gyereke lett! Így viszonyult hozzám az egész família. Pályakezdőként, az egyetemi évek alatt voltam kismama. Akkoriban, ha a városban valahol összevertek két cintányért, én úgy éreztem, ott kell lennem. De sokszor nem lehettem ott, mert pici gyerekem volt. Akkor fogtam fel igazán a felelősséget, amikor Sári négyéves korában elváltunk. Onnantól tudtam, hogy minden rajtam múlik. A kislányom egészsége, lelke, mentális fejlődése. Csak rajtam múlik! Akkor lettem felnőtt. Fájdalmasan hasznos, személyiségépítő lecke volt.
Emlékszem, 16 évvel később, már egy nagyobb és szebb lakás konyhájában, magunkba fojtott őrjöngéssel tipródtunk a második férjemmel. Egy meghalt baba után, az orvos ítéletére vártunk. Álldogáltunk a kék-fehér kockás abrosszal fedett asztal fölött, és megcsörrent a telefonom. – Halló, Krisztina? - szólt a telefonba a mi angyalunk. - A babának minden kromoszómája rendben van. Akarja tudni a nemét? – Igen, igen! – sipákoltam sírva a telefonba. – Fiú - hangzott a válasz. Aztán megszületett Zsiga, a mi remegve várt kisfiunk. Akkor 39 éves voltam. A végigrettegett várandósság után az élet legnagyobb ajándéka volt ő.
Sári ma 21 éves, szép, nagyszájú, magabiztos egyetemista. Büszke vagyok arra, hogy egy talpraesett, józanul és jól gondolkodó, de mégis bohém, laza fiatal lett belőle. Zsiga pedig egy ötéves, csudálatosan rossz kisfiú. Két születéstörténet egy életben, az én életemben. Mert minden várandósság, szülés más és más. Életkor, élethelyzet alapján más. Egyik sem jobb, rosszabb, kevesebb vagy több, mint a másik.
A Jön a baba sorozatom szereplőinek élettörténeteiben is megtapasztaltam, hogy milyen érdekesen, szépen sokfélék vagyunk. 46 évesen, a harmadik apától a negyedik gyereket megszülve is lehet boldog családot alapítani. A gyerekét egyedül megszülő főiskolás lány is lehet jó, gondoskodó anya. A két autista és egy hiperaktív gyerek után is ér újabb gyereket vállalni. A tizenhetedik meg nem fogant lombikos beavatkozás után is lehet reménykedni, mert szép, egészséges baba születhet. Az elvált, gyerekét egyedül nevelő anya is teremthet új családot. A mellrákot túlélt, és a vékonybelét plasztikzacskóba kivezetett, stomazsákos nő is vállalhat gyermeket. Ez a „rongyos, bolondos élet” ugyanis annyi mindent tartogat.
Vadiúj történetekkel tér vissza a Jön a baba második évada
Tíz anya, tíz születés, tíz valódi történet - a LifeNetwork egyik legsikeresebb saját gyártású sorozata új epizódokkal tért vissza a képernyőre.Ezzel a kutyulvánnyal csak azt akarom mondani, hogy a média, a társadalmi, családi követelmények jól körülhatárolt, idealizált elvárásain túl létezik egy másik világ, ahol nem feltétlenül kell az elvárásoknak megfelelni. Ahol nem vagyunk egyformán tökéletesek, ahol önazonosak lehetünk az összes, neveltetésünkből adódó és életkorunk szerinti hibáinkkal, erényeinkkel együtt.
Amikor gyereket vállalunk, a matracon ülve a pálcikás szetten a két csíkot döbbenten konstatálva, vagy várva várt, ujjongó, könnyes örömmel ugrálva, azok mind mi vagyunk. Nők, anyák, akik így vagy úgy vállaljuk a következményeket, és igyekszünk felnőni a feladathoz.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.