"Az csak 72 óra, az magának nem lesz elég semmire" - bántalmazott nők a rendszer fogságában

A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) 1994 januárjában alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. A képzett önkéntesek által üzemeltetett vonal ingyenes, és a bajba jutott nőknek teljes anonimitást biztosít.

A segélyvonal egy tematikus vonal: nők elleni párkapcsolati erőszakkal, illetve a nők elleni erőszakhoz kapcsolódó gyerekbántalmazással kapcsolatban is várják az áldozatok, közel állók és segítők, valamint segítő szakemberek hívásait.

Horváth Éva 2007-ben csatlakozott a NANE-hoz, 2008 óta önkénteskedik a segélyvonalnál, emellett pedig többféle feladatot ellát az Egyesületnél, például képzéseket tart szakembereknek, vagy prevenciós ifjúsági foglalkozásokat szervez fiataloknak. Évával a segélyvonal működéséről és a hozzájuk befutó történetekről beszélgettünk.

Kik szokták a segélyvonalat hívni, és milyen problémával keresnek meg benneteket?

Sokféle hívást kapunk különböző élethelyzetekben lévő nőktől, akiknek többféle dologra lehet szüksége: van olyan is, akinek konkrét gyakorlati tanács kell, de a legtöbb hívóval hosszabb beszélgetést folytatunk, átbeszéljük a helyzetét, beszélünk arról, hogy hogyan érzi magát, és mit szeretne, átbeszéljük a lehetőségeit, együtt gondolkozunk azon, hogy mit tehetne.

Előfordul, hogy a hívó bizonytalan, hogy jó helyre telefonált-e, hogy őt tényleg bántják-e, vagy sem. Általában egy beszélgetés elég ahhoz, hogy megerősödjön benne, hogy amit érez, az nem véletlen, és, hogy amit a partnere csinál vele, az elfogadhatatlan. Ilyen esetekben megerősítésre van szükségük, hogy tudják, hogy az érzésük jogos, és vegyék komolyan.

A manipulatív férfiak még az abszolút határozott és egészséges önbizalommal rendelkező nőket is el tudják bizonytalanítani. Az, hogy a férfi időről időre nagyon kedves, bocsánatot kér azért, mert erőszakos volt – akár szóban, akár fizikailag –, fogadkozik, hogy soha többet nem fordul elő, nagyon összezavaró és egyben reménykeltő tud lenni. Az ember pedig egyszerűen hajlamos reménykedni, hiszen egy bántalmazóval nem az idő 100 százalékban rossz a kapcsolat, és jó érzés hinni abban, hogy a párunknak csak rossz napjai vannak.

Sokszor a nő pontosan tudja, hogy bántalmazó kapcsolatban él, de nagyon nehéz kilépnie belőle. Általában a külső tényezők miatt is nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból. Tudja az áldozat, hogy nem jó neki, csak fogalma sincsen, hogyan lépjen ki belőle, mert például a férfi nevén van a közös ingatlan, negyvenéves, van három gyereke, és egyszerűen nem tudja, hogy hova mehetne.

Másrészről a kilépés nagyon veszélyes is lehet, gyakorlatilag életveszélyes.

Minden évben össze szoktuk gyűjteni az adott évben párkapcsolati erőszak miatt meghalt áldozatoknak a történeteit, neveit, és rengeteg olyan eset van, hogy a nő kilépett a kapcsolatból, de a férfi ezt nem fogadta el, és megölte. Szóval rövid távon gyakorlatilag több érv szól a maradás, mint a kilépés mellett.

Nagyon súlyos esetek ezek, mit tudtok egyáltalán ezeknek a nőknek tanácsolni? Miben tudtok nekik segíteni?

Azért nagyon nehéz, mert mi magunk is tudjuk, mennyire veszélyes kilépni egy ilyen kapcsolatból, milyen sok veszteséggel és áldozattal jár, mégis azt kell hitelesen képviselnünk, hogy hosszú távon megéri, hiszen az idő előrehaladtával az esetek többségében csak súlyosbodik az erőszak. Amiről ma még azt gondolja, hogy nem túl jó, de azért ki lehet bírni, pár hónap vagy fél év múlva már sokkal súlyosabbá válhat. A beszélgetésben emellett általában felmérjük a társas és anyagi erőforrásait, aztán ebből megpróbálunk valamit barkácsolni. És ami szintén nagyon fontos: hiszünk bennük, hogy meg tudják csinálni, mert tudjuk, hogy nagyon sok erő van bennük.

Nagyon kevés krízisszállás van Magyarországon, az pedig nem megoldott, hogy a bántalmazót vigyék el, pedig hát az lenne az egyszerűbb, ha nem az áldozatnak kellene menekülni, hanem a bántalmazót emelnék ki a helyzetből. Jelenleg azonban nincsen megfelelő állami fellépés.

Sokan azért hívnak, hogy valamilyen direkt, azonnali segítséget adjunk nekik, de ilyet sajnos nem tudunk, nem tudjuk odaküldeni a NANE kommandót, hogy kimentsük. Információt tudunk adni, például arról, hol milyen szolgáltatásokat kaphat, mire számíthat. Vagy például arról, hogy a rendőrségnek mik a kötelességei, mert sajnos nagyon sokszor a rendőrök maguk sem tudják, és az áldozatnak nagyon erősen kell érdekérvényesíteni ahhoz, hogy a hatóságok megfelelően járjanak el.

Volt egy eset, hogy a hívónak a fejét az élettársa beleverte a cserépkályhába úgy, hogy a cserépkályha betört. Kihívta a rendőrséget, és ők azt mondták neki, hogy semmit nem tudnak csinálni. Bár a hívó mondta a rendőröknek, hogy távoltartást szeretne, hogy vigyék el a férfit, de a rendőrök erre azt mondták, hogy

Ez az idő valójában pont elég lett volna a hívónak ahhoz, hogy kitaláljon valamit, hogy beszéljen a főbérlővel, hogy lecseréljék a zárat, vagy bármi, hogy legalább egy kicsit levegőhöz jusson. És erre a rendőrség eldöntötte helyette, hogy ez neki nem segít. És sajnos nagyon gyakori, hogy a hatóságok eldöntik az áldozat helyett, hogy mi lenne neki a jó.

Gyakran tapasztaljuk, hogy a családsegítőben, gyermekjólétiben dolgozó szakemberektől sem kap megfelelő támogatást a bántalmazott nő, előfordul, hogy fenyegetik, hogy elveszik tőle a gyereket, hiszen nem tudja megvédeni a bántalmazótól. A bántalmazót persze békén hagyják, tőle nem várnak semmit, pedig inkább őt kellene elővenni ilyen esetekben, nem az áldozatot.

Ma Magyarországon, ha valaki azt szeretné, hogy igazságot szolgáltassanak neki, akkor a bíróságon nincsenek túl jó esélyei, még akkor sem, ha súlyos testi erőszakról van szó. Ha pedig valakit "csak" lelki erőszak ér, az kétlem, hogy bármit is el tudna érni.

Mennyi időtök jut egy hívóra?

Ez hívásonként változó, maximum egy, ritkán másfél órát szoktunk beszélni egy emberrel, de az átlag inkább 20 perc, félóra.

Le lehet zárni félóra alatt egy beszélgetést? Vagy van, aki többször is telefonál?

Nekem az a tapasztalatom, hogy elég szokott lenni. A legtöbben egyszer hívnak, és mi úgy is tekintünk minden hívóra, mint aki csak egyszer fog tudni hívni, mert jelenleg nagyon telített a segélyvonal. Nem is tudjuk igazán, hogy mennyi ügyeleti időre lenne szükség, vagy mennyi kapacitás kellene, sokkal többen szeretnének telefonálni, bejutni, mint amennyit el tudunk látni.

Ha valakinek egyszer sikerült telefonálni, akkor örülünk neki, és úgy állunk hozzá, hogy nem biztos, hogy másodszor is sikerülni fog neki. Ezért megpróbálunk mindent átbeszélni, elmondani, amiről úgy gondoljuk, hogy az ő helyzetében fontos lehet. De természetesen olyan is megesik, hogy valaki többször telefonál. Pont néhány napja telefonált egy nő, aki áprilisban már hívott minket egyszer azért, mert nem tudta eldönteni, hogy a pasija bántalmazó, vagy nem. Akkor nagyon részletesen átbeszéltük, hogy mi történik a kapcsolatukban, most pedig néhány napja újra telefonált, és azt mondta, hogy most már biztos benne, hogy a kapcsolatában olyan dolgok történnek vele, amiknek nem kéne megtörténniük.

Ha például valaki gyerekkorában erőszaktúlélő volt, a megértés és meghallgatás helyett azt vágják a fejéhez, hogy ideje lenne már túllépnie rajta. Ez az egy óra is nagyon sokat tud adni ezeknek a nőknek, hiszen arra van szükségük, hogy valaki végre tényleg megértse őket.

Milyen korosztályba tartoznak a hívóitok?

Nem szoktuk megkérdezni az életkort, de inkább felnőttek, nagyjából 20-tól 50 éves korig. Néha vannak idősebbek és fiatalok is.

Szoktak 18 év alattiak, akár gyerekek is telefonálni?

Volt rá példa, de nem jellemző kifejezetten. Nekem olyan esetek jutnak az eszembe, amikor nemi erőszak miatt telefonáltak fiatalok. Gyakran kímélni akarják a szüleiket, vagy más miatt nem merik elmondani nekik, ezért inkább anoniman beszélnek róla. Az jellemzőbb, hogy nem maga a fiatal telefonál, hanem valaki az ügyében, például tanárok vagy rokonok, barátok.

Ha olyan gyerek telefonál, akit a szülei bántalmaznak, mit tudtok neki tanácsolni?

Ezek a gyerekek nagyon nehéz helyzetben vannak. Amire ilyenkor fókuszálunk – amellett persze, hogy meghallgatjuk és megerősítjük a hívót, értő tanúvá válunk számára –, hogy van-e körülötte biztonságos felnőtt, van-e olyan, aki nem bántja, akihez fordulhatna, akitől segítséget tud kérni.

Mennyire tudjátok követni a hívók sorsának alakulását, kaptok visszajelzéseket?

Nem igazán tudjuk követni, néha kapunk egy köszönőlevelet, tipikusan több év után, amiben megköszönik a beszélgetést. Azokat a hívókat tudjuk egy nagyon picit követni, akik rendszeresen tudnak telefonálni, de őket is csak egy kis ideig. Egy idő után nincs szükségük már a vonalra, önállóan intézik a dolgaikat.

Csak néhány esetet meséltél el, de ezeket sem volt könnyű végighallgatni. Titeket mennyire terhel meg lelkileg a segítségnyújtás?

Nekem azok az igazán megterhelőek, amikor azt érzem, hogy már mindent megtett az áldozat, és fogalmam sincs, hogyan kerülhetne biztonságba. Volt például múltkor egy mozgássérült nő, aki a bántalmazójának teljesen kiszolgáltatott helyzetben van. De van egy évekkel korábbi eset is, amire máig emlékszem, amikor egy tanárnő telefonált egy kislány miatt, akiről tudta, hogy bántják a szülei. És ezekben a helyzetekben egyszerűen tehetetlenséget érzek, fogalmam sincs, hogy az áldozat hogyan fog segítséget kapni. De az is nagyon megterhelő tud lenni, amikor azt érzem, hogy az áldozat nagyon veszélyes helyzetben van, és

El lehet ezeket a történeteket engedni azzal, hogy leteszed a telefont?

Akkor szoktam akár napokkal később is aggódni, amikor úgy érzem, hogy nem fejeztem ki elég egyértelműen a hívónak, hogy milyen veszélyben van. Tény, hogy nagyon sokszor nyomasztóak ezek a beszélgetések, de mégis van benne valamiféle felemelő érzés. Amikor a beszélgetés során észre veszem, ahogy a hívó szépen lassan rátalál a saját hangjára, erejére. Gyakran megesik, hogy a beszélgetés elején még teljesen összetörve beszél, a hívás végén pedig például együtt nevetünk valamin. Ez nekem nagyon jó érzés, élmény. Megerősít abban, hogy fontos az, amit csinálunk.