A nap, amikor véget ért a házasságom: "Ami addig felépült, újra kártyavárként omlott össze"

A múlt héten indítottuk útjára A nap, amikor véget ért a házasságom címmel sorozatunkat, amelyben olvasóink anonim módon oszthatják meg saját kálváriájukat. Az első részben egy hölgy vallott arról, milyen érzés is volt, amikor a férje telefonján olyan intim képeket és videókat talált, amiket az egy másik nőnek küldött. Most egy férfi olvasónk számol be hasonló történetéről.

A történet házasságunk hetedig évében kezdődött, bár nem kezdődött volna el, ha nem lettek volna előzményei. Feleségemmel úgy tűnt, boldogok voltunk, bár munkája miatt elég szabad időbeosztásban dolgozott, miközben neveltük akkor 3 éves kislányunkat. Az utóbbi időben nem voltunk egy hullámhosszon. Kevés volt a szex, fáradságra hivatkozott - amit én el is hittem, hiszen sokszor napi 12 órát húzott le. Ha voltak intim pillanatok, azok sem "igaziak", szenvedélyesek voltak, csak megtörténtek úgy átlagban kb. havonta egyszer. Aztán a hetedik házassági évfordulónkon hazaállítottam egy nagy csokor vörös rózsával, és megdöbbenésemre fogalma sem volt, hogy mit kellene ünnepelni. Amikor rájött, persze sajnálta – de a pillanat már elszállt.

Pár héttel később belém bújt a kisördög, és belenéztem a telefonjába. SMS-ket találtam, nem frivol, nem intim, hanem két ember határozott flörtjét, ami utalt egy már megtörtént dologra. Persze kérdőre vontam, és nem tagadott semmit, illetve annyit mondott, hogy nem úgy van, ahogy gondolom. Akkor nem aludtam otthon, összetörtem én is, meg egy világ is bennem.

Kerek történet - persze, hogy tudtam, hogy itt kellene abbahagyni az egészet -, de nem tudtam kiszállni. A feleségem szerint csak egy csók történt, de nem minden kérdésemre kaptam választ. Megígérte, hogy vége (bár a találkozásunkig még nem beszélt vele erről), és amire még ma is tisztán emlékszem, amikor azt mondta később, hogy milyen rosszul esett neki, amikor elmondta a másiknak történetet, az még csak nem is mondott semmit.

Elmondása szerint azért tette, mert elege volt az otthoni rohanásból munka után, és hogy nem segítettem eleget, és hogy sokszor vagyok rosszkedvű, és csak belesodródott. Igen, tudom, voltak olyan esetek, amikor segíthettem volna többet, de alapból nem vagyok hímsoviniszta, hogy vannak csak női és férfi munkák. Mostam, főztem, takarítottam – bevallom, nem rendszeresen, de ott voltam én is.

Voltak hosszú-hosszú beszélgetéseink, amiket szinte kivétel nélkül én kezdeményeztem, és gyakran vitával ért véget. És nemegyszer avval, hogy azt mondta, hogyha én ezt nem tudom feldolgozni és továbblépni, akkor ne marjuk egymást, adjuk fel az egészet. Én nem mondtam el senkinek, mi történt, mert borzasztóan szégyelltem volna magam amiatt, hogy a kívülről idillinek tartott család így hullik szét. Rengeteg irodalmat elolvastam, hogyan lehetne megmenteni a házasságunkat, és ezeket megpróbáltam átültetni a gyakorlatba. Többnyire sikertelenül.

De volt néhány szenvedélyes pillanat, ami feledtette a múltat. Azonban a bizalom hiánya megmaradt részemről. Közben született egy fiunk. Kb. nyolc évvel a történtek után bizalmamat igazolandó belenéztem a nyitva felejtett Facebook-profiljába,

Beszéltünk róla persze, viták, veszekedések, kiabálások, harag és minden, ami ilyenkor szóba jöhet. Elmondása szerint tudja, hogy a facebookos dolog nem normális, és ő hülye, de higgyem el, nem történt semmi azóta. Az egyetemi dologban meg szerinte nincs semmi, csak egy régi ismerős.
Akkor bennem megpattant valami, már nem azt a nőt láttam, és látom most is, akibe beleszerettem. Csinos és szexi, jobban, mint valaha, szereti a munkáját - igaz, egy másik városban -, de néha szinte idegenként nézek rá. Így enyém szinte az egész család, ill. két gyerek reggeli műsora, hazahozni oviból, suliból. És ha közeledni próbálok, elutasítás a válasz. Minden kezdeményezésemre. És már nem is teszem.

Szex csak akkor van, ha ő akarja. De nem igazi szex, az utoljára egy békülős szex volt. Nincs intimitás, és nincs szenvedély. És azon gondolkodom néha, hogy keresni kellene valaki mást. És nem érti, mi a bajom. Hát ennyi. Most itt tartunk.