A dolgozó anyák és kisgyermekeik helyzete régen - Bölcsőde-történet

Dózsa-Vépy Renáta

2017.08.17.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A 19. század közepére már égető szükség volt egy olyan intézmény megalapítása, melyben a még nem óvodáskorú (0-4 éves) gyermekek nappali elhelyezését biztosították. A ma ismert 3 éves „gyerekkel otthon maradok", ekkor még abszolút ismeretlen volt. A nők többsége gyakran a szülést követő harmadik héten már újra munkába állt, bébicsőszre pedig csak a tehetős rétegnek volt pénze. Ez a helyzet pedig sajnos számtalan gyermekbalesetet és halált eredményezett.

A bölcsőde életeket mentett

Az, hogy 160, vagy 260 évet ugrunk vissza az időben, lényegtelen. A kisgyerekes anyák helyzete sosem volt egyszerű. Abban az időben, amikor 2-3 generáció is együtt élt, a kisgyerekekre a nagyszülők, vagy dédszülők vigyáztak. Azonban gyakran állt elő olyan helyzet, amikor senki se volt, aki felügyelte volna a kicsiket napközben – a testi és érzelmi gondozásról már nem is beszélve. Ilyenkor két rossz közül választhatott a szülő; vagy otthon hagyja egyedül, vagy magával viszi a munkába.

Az első esetben a kisebbeket egyszerűen a kiságyban/ bölcsőben hagyták, a felállni és mászni tudókat pedig egy ronggyal, zsinórra az asztal, vagy a szék lábához kötötték. Az otthon maradt kicsik étlen, szomjan várták haza szüleiket, akik gyakran hajnaltól késő estig dolgoztak. Sajnos előfordult ilyenkor, hogy súlyos, olykor halálos kimenetelű baleset érte a kicsiket, de a nyári időszakban a kiszáradás és a sokk se volt ritka. A beteg gyermekkel sem tudtak otthon maradni azok az anyák, akik fizetése nélkül a család életképtelenné vált volna.

Képzeljük el, mit élhettek át azok az apróságok, akik éhesek, szomjasak voltak, ölelésre, közelségre vágytak, de panaszos sírásukra senki se felelt, senki se tette őket tisztába, nem ringatta álomba.

A másik esetben az anyák magukkal vitték őket a munkahelyeikre; földekre napszámba, gyárakba. A kapálás, vetés, aratás közben nem tudták a kezükben fogni a kicsiket, így leggyakrabban ástak egy akkora gödröt, amiből nem tudtak kimászni, és beletették őket, vagy egyszerűen csak rájuk tettek egy fonott kosarat.

A kicsiket gyakran csípték meg rovarok, vagy másztak bele a fülükbe, torkukba, ezzel nem egyszer komoly megbetegedést, vagy a halálukat okozva.

A gyárak sem voltak azonban sokkal biztonságosabbak, az ott totyogó, futkosó gyerekek gyakran szenvedtek el kisebb nagyobb sérüléseket, volt, amelyik halálát is ott lelte.

A 19. század második fele hozta meg a változást

1844-ben Franciaországban, Francois Marbeau alapított a világon először bölcsődést. Magyarországon erre még 7 évet kellett várni. Az Első Pesti Bölcsőde Egyletet sokan támogatták, többek közt Hildegard főhercegnő, Jedlik Ányos és a Városi Községtanács. A Kalap utca 1. szám, 1852. április 21-én kapta meg új identitását; egy olyan intézménynek lett az otthona, melynek az ipari forradalom hatására létrejött új és rögzített társadalmi modell volt az indikátora.

Régi nevelési szokások

Mára sokat változott a gyermekekhez való hozzáállás és a nevelési módszerek is. Mai szemmel nézve így aztán különösen furcsán hatnak az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtti szokások. Olvass azokról az időkről, amikor gyereknek lenni, szinte már veszélyes volt.

A második bölcsődére 17 évet kellett várni, de utána szépen lassan gyarapodott a számuk. Nem csupán a kisgyermekek nappali elhelyezése, és ezáltal a biztonságuk kapott nagyobb fókuszt.1915-ben megalakult az Országos Stefánia Szövetség, melynek célja, az anyák és a csecsemők helyzetének javítása, a csecsemőhalandóság csökkentése volt.

Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy a testi, szellemi, erkölcsi és érzelmi fejlődése biztosítva legyen.

A bölcsődei ellátás az évek alatt nem csupán mennyiségi, de minőségi fejlődésen is átment. 1980-ra Budapesten már minden 3. gyerek járhatott bölcsődébe, országosan pedig a gyerekek 15%-a. Sok nagyvállaltnak voltak ilyen intézményei, mivel így több nőt tudtak foglalkoztatni. A rendszerváltás idején azonban az állami támogatást szinte teljesen leállították, a civil szféra ekkor még nem igazán vállalt részt belőle, a magára hagyott önkormányzatok pedig nem voltak felkészülve ekkora kiadásra. Ezzel párhuzamosan egy másik nagyon fontos tényező is érintette a bölcsődei helyzetet: a születések számának csökkenése. Ezek együttesen eredményezték sok bölcsőde bezárását.

A bölcsőde megítélése

Míg az intézményesített nappali kisgyermekellátást, a nők és a munkaadók örömmel fogadták a 19. század közepén, úgy a 20. század végén, megítélése nagyban változott.

A szocializmusból visszamaradt, szükséges rossznak tartották.

A régi, még kezdeti időben, a bölcsőde valóban nem volt olyan odaadó és szeretettel teli intézmény, mint ma. A gyermekeket hosszú búcsúzkodástól mentesen, gyorsan adták át a dajkának, majd azok átöltöztették őket, mindenkit egyformába. Ez azért volt fontos, mivel az ilyen intézményeket szegény családok vehették igénybe, akik gyermekük számára nem tudtak volna több váltóruhát biztosítani, sőt, sokszor piszkosan vitték be őket. A tiszta ruha mellett, nagy változást jelentett a gyermekek számára az ételek mennyisége és minősége is. A dajkák mellett voltak olyan intézmények is, melyekben apácák vigyáztak a kicsikre, ezeket javarészt egyházak tartották fenn.

A mai anya számára bizony a legtöbb esetben lelkiismert-furdalást okoz, amikor kisgyermekét bölcsődébe adja. Ezzel régen sem voltak másként a nők, sőt, az akkori intézmények nem biztosították a fejlődéshez szükséges feltételeket, a sivár, ingerszegény környezetben igazából csak úgy eltelt az idő a kicsik számára.

A kezdeti időkben a fejlesztő és egyéb játékokat károsnak ítélték, nem engedték a dajkáknak és apácáknak, hogy „csak úgy" karon hordozzák a kisgyerekeket, a testi fenyítés nevelő célzattal való alkalmazásáról pedig ne is beszéljünk.

A bölcsődék száma 1990-re, országosan túllépte az ezret, 5 évvel később azonban közel 40%-al csökkent a számuk. Ám, a gazdaságban érezhető volt a női munkaerőhiány, és a férőhelyek száma ismét emelkedni kezdett azáltal, hogy az állam újból támogatni kezdte ezeket az intézményeket.

Nem volt tehát a régi korok bölcsődéje leányálom, de hihetetlen szükség volt rá, és – mint már említettük – az ellátás minősége folyamatosan javult. Ez nem csupán a környezeti feltételek fejlesztését, hanem a kisgyermekek érzelmi- és értelmi szükségleteinek kielégítését is jelenti.