"Éhen fogsz dögleni nélkülem, te ribanc!" - Nóra mezítláb, fehérneműben menekült erőszakos férjétől

A férjem volt a törvény

"Édesanyám korán meghalt, és amikor a volt férjemmel megismerkedtem, úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát, hiszen a kapcsolat kiutat jelentett az alkoholista apám mellől, a nyomorból. Persze gyanakodhattam volna az első pofonnál, ami az esküvő előtt egy nappal csattant el, de én nem gyanakodtam. Apám is megpofozott néha, nem éreztem akkor úgy, hogy ez lenne a világ vége. Igazságtalannak éreztem és túlzónak a kérőm büntetését, mert ő azt mondta, megbüntetett akkor a pofonnal, szerinte kacérkodtam az egyik barátjával. Nos, én nem kacérkodtam, de ellentmondásnak, a saját álláspontom jogos képviseletének se akkor, se azon túl nem szerezhettem érvényt. Olyan nekem nem lehetett. Se jogom, se saját véleményem.

Zoli volt az úr, a törvény a házasságban, a családban, és én tűrtem sokáig szó nélkül. Pedig Zoli nem is ivott, mert más nők azzal magyarázták, ha éppen megverték őket, hogy az alkohol, az verte be az orrukat, tépte meg a hajukat, vagy törte el acélbetétes bakanccsal a lábukat. Nálunk nem volt alkohol, Zoli anélkül is könnyen dühbe gurult, és jaj volt nekem, később a gyerekeknek is, ha olyankor a közelében voltunk.

Persze ahhoz, hogy érvényt szerezzen az akaratának az első néhány alkalom után nem kellett (volna) megütnie. Éppen eléggé megrettentem már annyira, hogy szűkölve meneküljek, ha kidüllesztett mellkassal, leszegett fejjel, nyálát fröcsögtetve, ordítva közeledett felém. De ő akkor is ütött, ha meghunyászkodtam, akkor is, ha szelíden kérleltem, ha könyörögtem, ne bántson. Rettegtem, ha rossz idő volt, ha nem ment úgy az üzlet, ha valaki más felidegesítette, mert minden indulatát, kudarcát megtorolta rajtunk.

Ütésnyomok és árulás

Próbáltam segítséget kérni, először az ő édesanyjától, hiszen az enyém meghalt régen, elmondtam neki, mi zajlik nálunk, néha mondanom sem kellett, hiszen látszódtak rajtam a verés nyomai, de ő azt mondta, Zoli pont olyan, mint az apja, majd ha idősödik, lenyugszik. Majd akkor jobb lesz. Hát nem lett jobb, és én egyre jobban éreztem, hogy én ezt nem bírom. Hogy menekülnék... de hová? Hová? Senki nem segített, se az ő rokonsága, se az enyém. Mindenki befogta a szemét, a fülét, és azt éreztették velem, megérdemlem, amit kapok. Mert egy okos nő nem "provokálja" a férjét. Egy okos nő tudja, mikor kell befogni a száját. Egy okos nő képes irányítani a férjét. És egy jó feleség nem teregeti ki a családi szennyest. Nem elég, hogy havi rendszerességgel vertek a saját családomban, azt kellett éreznem: áruló vagyok, mert elárulom a saját férjemet. Rossz feleség, rossz ember vagyok. Hát maradtam még évekig a kapcsolatban, testben-lélekben meggyötörten, megalázottan, bűntudattal terhelten.

Két olyan pontra emlékszem, amikor tudatára ébredtem annak, hogy ha nem lépek, akkor nem lesz változás. Az egyik, amikor rádöbbentem, hogy a nagy hangját, a vadságát és a verést tudatosan alkalmazza ellenem. Hogy régóta tudja, mennyire félek tőle, és ezt ő élvezi. Élvezi a hatalmát felettem. Ez talán a verésnél is megalázóbb volt, hogy a hatalmában tart. A másik a saját viselkedésem volt, hiszen arra is ráébredtem, hogy néhány év együttélés után "adom alá a lovat". Dicsérem erejét, nagy hangját, mert ezzel "megvéd minket a külvilágtól", meg a saját hülyeségeinktől. Dicsértem, milyen példás családapa, mert nem jár más nők után, hogy mennyire "okos", milyen jó, hogy ilyen "határozott", hogy mindig tudja, mi a jó a családjának. Igen, ilyeneket mondtam neki, mert azt is észrevettem, ha hízelgek neki, ha fényezem az egóját, akkor talán, talán megúszom egy időre a verést, az ordítást.

És persze folyamatosan megalázkodtam előtte: örökké bocsánatot kértem mindenért. Azért is, amit ő követett el, amiben ő hibázott. Bűnbakká váltam, és én ezt vállaltam is, mert ha én nem, akkor a nagyfiam kapott volna ugyanezekért. Így is százszor álltam a büntetés elé, hogy ne őt bántsa, vagy lökött félre a fiam, hogy őt érje az apja ütése.

Aztán leérettségizett a fiam, az ország másik végében kapott munkát és inkább albérletbe ment, csak ne kelljen már erőszakos apjával egy fedél alatt élnie. Zokogva csomagolt, de elment, és én ott maradtam a tízéves kishúgával meg az apjával.

Egy este, a kislányom éppen nem volt otthon, megint nekem esett, az volt az indok, hogy nem szólok hozzá, hogy levegőnek nézem. És hogy majd ő megmutatja nekem. Az ágyra lökött, fojtogatott és ököllel verte a fejem mellett a párnát, a halántékomat ütötte. Rám feküdt, befogta a számat, nem kaptam levegőt. Akkor tényleg azt hittem, ez az utolsó verés, én ezt nem élem túl. Aztán egy idő után, amikor már félig kiadta a dühét, felugrottam, és ahogy voltam, egy pólóban, mezítláb, a telefonomat felmarkolva elrohantam a saját otthonomból.

A fiamat hívtam, aki a főnökétől kért autót, segítséget. Eljöttek értem, és vittük Rékát, a kislányomat is. És azóta se mentem vissza. A fiam főnöke segített abban is, hogy legyen hol lakjunk, hogy a fiamnak se kelljen albérletben élnie. Egy szoba-konyhás kis szolgálati kuckót kaptunk tőle, és én is dolgozom már nála. A volt férjem tudja, hol vagyunk, zajlik a válóper, a gyerekelhelyezés. Telefonon fenyegetőzik. 'Azt hiszed, ennyivel megúszod? Hogy csak úgy leléphetsz? Éhen fogsz dögleni nélkülem, te ribanc!'. Ilyenekkel zaklat. Eddig veréssel próbált móresre tanítani, most azzal, hogy nem akarja a nekem járó részt kiadni, de nem érdekel ez se. Talpra fogok állni. Most már érzem. De ehhez meg kellett várnom, hogy felnőjön a fiam. És ez túl hosszú idő azoknak a nőknek, akik pokoli kapcsolatban élnek, és néha nem élik túl..."