Gyerekakarás: stresszeltem és beleőrültem

Ancsa: Belezavarodtam a nagy gyerekakarásba

"Kislánykorom óta készültem az anyaságra, ez ugyanúgy az életcéljaim egy fontos állomása volt, mint hogy férjhez megyek, munkába állok, szerzek lakást, és még sorolhatnám. Minden egyes pont ki volt már pipálva a listámon, kivéve a gyereket. Nem értettem, miért nem jön a baba, hiszen tökéletes volt az életem: minden feltételt megteremtettem, és elvileg ugyanúgy képesnek kellett lennem rá, mint bármelyik másik nőnek. A harmadik próbálkozós hónap után keseredtem el igazán, onnantól egy mélyrepülés volt minden egyes naptári hónap. Eleinte azt gondoltam, minél több mindent teszek meg a babáért, annál szívesebben érkezik hozzánk, mintha csak tesztelt volna, hogy eléggé akarom-e. Nos, én akartam. Szedtem magzatvédő vitamint, jártam kivizsgálásokra, figyeltem az ovulációmat, ehhez minden nap mértem a testhőmérsékletemet, pontosan jegyeztem a ciklusomat, tudtam, mikor kell próbálkoznunk. A harmadik menstruálós hónap után táplálékkiegészítőket is szedni kezdtem, hátha csak vitaminhiányom van, elutaztunk kettesben, hogy kikapcsolódjunk, de csak nem fogant meg a kicsi. Innentől kezdve nemcsak a baba hiányzott, de a saját sikeresség-érzésem is: úgy láttam, mindenki képes erre az egyszerű dologra, csak én nem. Végül, mikor a vizsgálatok kimutatták, hogy sem a páromnak, sem nekem nincs semmi bajunk, anyukám leültetett a konyhában, és elmondta, hogy szerinte bele fogok zavarodni ebbe a nagy gyerekakarásba. Megkérdezte, hova tűnt az ő jókedvű, energikus kislánya, aki olyan sikeres az életben. Ránéztem, és nekem is ugyanez jutott eszembe: hová tűntem? Elkezdtem gondolkozni ezen, még pszichológussal is beszéltem pár alkalommal, aki azt mondta, meg kell tanulnom baba nélkül is értékesnek érezni magam. Nem mondom, hogy ezek voltak a varázsszavak, mert nem lett egy csapásra rózsaszín minden, de egy idő után nyugodtabb lettem, fél év múlva pedig teherbe estem úgy, hogy megunva a teszteléseket, nem is tudtam, mikor ovuláltam."