Karácsonyi képeslap Kongóból

A Föld egyik leggazdagabb állama lehetne az afrikai kontinens közepén elhelyezkedő Kongói Demokratikus Köztársaság. Trópusi erdői, hegyei, bővízű folyói, állatvilága - ásványi kincsektől függetlenül is - alkalmassá tenné erre a bőségre.

De hiába a sokat ígérő demokratikus jelző az ország nevében, az ott élő emberek hírből sem ismerik a demokráciát. Ahogy a lakosság jelentős része nélkülözi a civilizált létforma minden vívmányát. Gyerekek ezrei halnak éhen naponta, vagy pusztulnak el olyan betegségekben, amelyeket itt Európában csak a történelemkönyvekből ismerünk. Malária, kolera, tífusz szedi ártatlan áldozatait. Ahogy az AIDS is vezető halálok az országban.

Erre lehetetlen felkészülni!

Ide és ilyen körülmények közé érkezett Babay János, a TV2 szerkesztője, ma szabadúszó médiaszakember, idén február közepén. Az Afrikáért Alapítvány felhívása érintette meg, jelentkezett és maga is meglepődött, amikor érkezett a hír, négy másik fiatallal együtt egy rövid felkészítési periódus után landolhat Kongóban.

„Mindig közel éreztem magamhoz azokat az embereket, különösen a gyerekeket, akik hátrányos helyzetben élnek. Talán a szüleim adománya ez az érzékenység, ők sem tudtak soha szó nélkül tovább lépni, ha látták, valaki szükséget szenved. Ez az érzékenység és nyitottság vitt a TV2 egyik népszerű műsorához is. Joshi Bharat műsorát szerkesztettem, és az a műsor aztán még inkább megtanított az együttérzésre. De még többet akartam látni a világból és éreztem, feladatom van a Föld más szegletén is.
Ám arra a szívet-zsigereket tépő nyomorra, a szagokra, az éhező, haldokló gyerekek látványára, amivel ott szembesültem, nem tud semmi felkészíteni. Sokkoló. Van, aki azonnal sarkon fordul, mert elviselhetetlen az érzelmi-erkölcsi nyomás, az európai ember bűntudata. Más - köztük én is - marad. A beosztásom szerint a kinshasai szegénynegyedben (Kinshasa az ország majdnem hétmillió lakosú fővárosa) egy árvaházban és annak iskolájában kellett dolgoznom. Akkor 400 gyerek járt a magyar alapítvány által fenntartott intézménybe. Egyrészt tanítottam a kicsiket, másrészt egy projektet vittem, amely során fánkot sütöttem az árvaház lakóinak.

Nem is tudom, hol kezdjem, mit adjak át másoknak úgy, hogy hiteles és érzékletes legyen a beszámolóm. Mert azt tudom, hogy beszélnem kell, erről hallgatni nem tudok, nem is akarok. Jegyzeteltem a mindennapokat, nem azért, hogy ne felejtsem el, amit ott láttam, sokkal inkább az igazság átadása miatt. Ez a jegyzet is zaklatott állapotomban született:

Mi európaiak bele sem tudunk gondolni, milyen érzés lehet igazi szegénynek lenni. Milyen érzés halálos betegnek lenni és úgy élni, de számukra ez a természetes, a mindennapok sokaságában a többi gond mellett ez az érzés eltörpül és értelmét veszti. Nem tudják, mit jelent a holnap, a jövő. Csak élik az elérhetetlen álmaikat hajszolva, másnak az álmait követve, mert az álom, amit szeretnének, a lelkük mélyén tudják, soha nem fog beteljesülni. Egyszerűen csak megpróbálnak életben maradni, amiről mi azt gondoljuk, ez természetes. Ugyanakkor azok a pillanatok, amiket a fehérekkel (mundele) megélnek, azok sokasága határozza meg álmaik sokszínűségét, boldogok tőle.

Élet és halál peremén

Beszélhetnék arról, hogy iszonyúan megterhelő a klíma, a forróság, aztán a lezúduló óriási mennyiségű csapadék. A szúnyogok gyilkos támadása. Hogy nincs tiszta ivóvíz. A meddő, kilúgozott föld látványa, érintése. Mert Afrika földje, azon a részen terméketlen, a saláta finom gyökere sem tud talajba kapaszkodni, nincs mód földművelésre. És ezért (is) olyan hihetetlenül magas a nyomor, a folyamatos éhínség. Nincs termelés, mert nincs mit megművelni. És hiába hömpölyög ott a Kongó, a vize szennyezett, fertőzött, a Kongó ma már halálfolyó, halálvíz. A helyiek azért isszák. Isszák, mert nincs más, amivel a szomjukat csillapíthatnánk. És tudják, előbb vagy utóbb belehalnak ebbe.

De az éhségről is beszélnem kell, csak mielőtt rászánnám magam, el kell mondjam, hogy ott mindenki, én magam is naponta hoztunk döntéseket. De ezek a döntések nem arról szóltak, hogy váltsak-e sávot az autómmal, vagy hogy melyik csokit vegyem meg a boltban. Az élet és halál közötti döntést kényszerítette ránk könyörtelenül a Kongó. Hogy a haldokló gyermekével orvosért, gyógyszerért rimánkodó fiatal anyukának segítsek, és mentsem meg vele a gyerek életét, vagy a pénzből enni adjak egy tucat másik gyereknek. És nincs jó döntés. Csak szörnyű döntések vannak. Amely nyomán valaki elveszik. És egy kicsit az is belehal, aki a döntést hozta.

Az éhség vicsorgó arcába néztem

De beszélek az éhségről. Mi magyarok, József Attila nyomán (is) tudjuk, hogy az éhségnek száz alakja van. Van kicsi, korgó hasú éhség, vágyakozó éhség, alattomos, mardosó, markolásra kényszerítő éhség, de van olyan is, amely szinte megőrjíti az éhezőt. Én az éhség vicsorgó arcába néztem. És szinte szégyellem, hogy nem én éheztem. De mesélek nektek az afrikai éhségről, így karácsonykor.
Fánkot sütöttem az árvaházban élő gyerekeknek. Arra azonban nem számítottam, hogy az utcagyerekek megérzik a sülő fánk illatát. Jöttek, nem álltak sorba, csak jöttek, úgy könyörgőn, éhesen. Sokan. Egy tállal maradt, hát kivittem nekik. Kitépték a kezemből a tálat, és a földre esett fánkokért küzdöttek kétségbeesetten. És láttam, bár ne láttam volna, hogy egy kisfiú, akinek esélye sem volt arra, hogy beleharaphasson egy frissen sült, illatos fánkba, marékszám tömte a szájába a port onnan, ahol a földet megérintette egy fánk. Ette, harapta, nyalta a fánkízű port. Akkor értettem meg igazán, milyen lehet éhesnek lenni...

Könnyek nélkül nem megy

Azt hiszem, akkor a földre kuporodtam én magam is, két kézzel fogtam a fejem és sírtam. Pedig, ha jól emlékszem, akkor már nekem se volt semmim. Akkor már mindenem odaadtam nekik. Az alapítványtól kapott havi járandóságomból nekik vettem lisztet, szétosztottam a ruháimat. Egy szakadt pólóban, lyukas tornacipőben dolgoztam. Alig ettem. De nem tudtam többet enni, mint ők. Képtelen voltam jóllakni úgy, hogy láttam az éhezőket. Akkor befogadtak maguk közé. Nem mintha addig ellenségesek lettek volna, csak amikor látták, hogy nekem sincs, nem vártak többé tőlem semmit. Befogadtak és adni akarták azt, ami nekik jutott.

Megbetegedtem, talán azért, mert legyengültem, talán azért, mert a malária elleni gyógyszer árát is nekik adtam, maláriás lettem. Egyébként havonta kétszer szinte biztos, hogy mindenki megfertőződik a moszkítók által terjesztett maláriával, bárhogy védekezik is, ilyenkor kellene nagy dózisban a gyógyszer. Aztán lett egy motorbalesetem is. Talán nem lesz oda a lábam, bár a seb elfertőződött. Ez azonban szinte természetes. Az egészégügyi ellátás a nullával egyenlő. Amikor láttam, a helyi ellátóhelyen az ápolónő vérrel és szövetcafatokkal szennyezett eszközzel akarja tisztítani a sebet, elmenekültem. De így is elfertőződött a seb.

Voltak mélypontok. Amikor betegen, fáradtan, mélységesen lehangolva, szakadó esőben gyalogoltam át a városon, át az árvaházba, ahol vártak a kicsik, és fásultan tűrtem a többiek barátságos csipkelődését (ők így is fejezik ki a szeretetüket), akkor azért összetörtem. Emlékszem, elbújtam a gyerekek elől, hogy ne lássák az arcom, hogy ne lássák a könnyeim, de egy kislány utánam jött, az ölembe bújt. Ölelt, szorosan. Nem lehetett gyengének lenni, akkor se, ha belül hömpölyögtek a könnyeim. Mert hiperérzékenyek voltak a kicsik. Az apátlan-anyátlan árvák, akik a megmentőt látták bennünk. Előttük, az ő sorsuk láttán tilos volt a gyengeség.

De amikor jönnünk kellett, végre szabadon engedhettük a kétségbeesésünket. A gyerekekkel együtt sírtunk. De én visszamegyek. Nem egyedül, és nem üres kézzel. Ehhez kérek segítséget. Egy fánk árát. Ha csak ennyit ad, aki teheti, az már tesz valamit Kongóért, a kinhasai gyerekekért.