Renee Zellweger ügye a tiéd is - Ugye nem hitted, hogy az öregedés miatt menekülünk plasztikai sebészhez

Bár sok világhírű celeb számára nem jelent gondot a plasztikai beavatkozások felvállalása, nem akarják elhitetni a világgal, hogy fiatal külsejüket csupán a génjeiknek, valamint az okos, tudatos, mértékletes és kőkemény tornának köszönhetik. Más hírességek úgy vélik, nem kell mindent a rajongók orrára kötni, és annál nagyobb a népszerűség, minél nagyobb az illúzió.

Ám akár plasztikáztatnak, akár nem, akár vállalják a bevatkozások megtörténtét, akár nem, akár méltósággal viselik korukat és a testükön-arcukon látható nyomait az időnek, akár nem - a világ a "fényben élő" emberekkel szemben könyörtelen. Ahogy saját magukkal és a közvetlen környezettel sem kíméletesek, ha az öregedésről van szó. Mert az öregedés olyan dolgokat üzen, amivel nem jó szembenézni. A Life.hu Földvári Barbara kultúrantropológust kérdezte az emberek öregedéssel kapcsolatos félelmeiről.

Biztosan az öregedéstől félünk?

"Társadalmi szinten ez elég összetett probléma. Én úgy látom, valójában a haláltól való rettegés az, ami megbújik ennek a megkérdőjelezhető fiatalság-őrületnek a háttérben. Ha valaki öregszik és ennek a teste egyértelműen jelét adja, azzal a teste szimbólummá válik. Azt jelzi, hogy nem él örökké, hogy az élete véges.

A valós kérdés az, hogy a ránk váró halál miért olyan félelmetes?

Társadalmi szinten a válasz az, hogy azért, mert tabuvá kövült a halál. Legalábbis a mi társadalmunkban.
Ennek az útnak, ami a mi csodás-borzalmas életünk, egyszer vége lesz, és nem tudjuk pontosan, hogy mi vár ránk. Egészen emberi és természetes az, hogy ez a gondolat ijesztő. Mégis, miért nem beszélünk erről egy olyan korban, amelyben minden arról szól, hogy 'szabad vagy', 'a világ a tiéd' és 'csak te vagy a fontos'? A félelmeinket beismerni, neadjisten vállalni vagy megosztani, nos, ez lenne az első lépés ahhoz, hogy megdöntsük a minket béklyózó tabukat."

A plasztika mint pajzs

A félelem az, ami ma vállalhatatlan. Ennek az érzésnek az elbújtatására kiváló eszközöket termelt ki a társadalom. Például a plasztikát. Elbújtathatjuk egy csodás mell vagy ajkak mögé azt, hogy félünk. Persze, ez nem ilyen egyértelmű, és egyszerű, nem is mindig ennyire szoros az összefüggés, hiszen számos oka lehet még annak, hogy plasztikáztatunk.
Például, hogy nem vagyunk egyformák és nem is leszünk soha. Ám egyszerre vágyunk arra, hogy hasonlítsunk másokra, mint amennyire arra is ugyanekkora erővel vágyunk, hogy a világ képes legyen minket megkülönböztetni a tömegtől. Kiemelni, megcsodálni, felismerni egyediségünket. Rábámulni szépségünkre, különlegességünkre. Pedig a szépség teljesen szubjektív, és ezt nagyon nehéz beismerni.

Olyat tud vagy birtokol, amit más nem

Az is lehet csodálat tárgya, ha egy idős (idősödő) ember korát meghazudtoló módon néz ki. Fiatalabb, mint az egy hétköznapi ember számára természetes lenne. Azt üzeni (hazug módon), hogy az a személy értékesebb és értékesebb életet él, mert vagy olyan természetes adottságokkal rendelkezik, amely csak kevesek sajátja, vagy annyira okosan él, hogy képes kicselezni a természetet és az idő rombolását. Vagyis olyan tudást birtokol, amely rendkívül értékes: képes meghosszabbítani a fiatalság gyorsan illanó éveit.

A testünk az egyetlen valami, ami megkérdőjelezhetetlenül a sajátunk. Valami, amit kaptunk. Ki-ki saját belátása szerint úgy óvja, ápolja, szépítgeti, szereti, gyűlöli, ahogyan tudja. Lehet ez a szeretet éppen a ráncaink kisimogatása - botoxszal is, ha éppen erről van szó. Más könyvvel és tejeskávéval simítgatja a maga "ráncait", és neki meg ahhoz van joga. A szarkalábak a magunk ügye, a cicink is a sajátunk, és nagy valószínűséggel az lenne a jó, ha egy kicsit megértőbbek lennénk a cicikkel és ráncokkal, egymással, de leginkább saját magunkkal.