A Pszichológus Pasi - Romantikamu, avagy önámítások és tévedések a szerelemben

Romantikus lelkű embernek tartom magam, megnéztem én is jó pár ilyen jellegű filmet (talán többet is, mint amennyit az átlag férfiak), ám bizonyos dolgokon mindig is megütköztem. Számos alapvetően téves üzenetet látok a legtöbb úgynevezett romantikus történetben (legyen az akár drámai hősszerelmes, vagy éppen romantikus komédia).

Az egyik legfőbb probléma a happy end koncepciója, miszerint a történet akkor ér véget, amikor a férfi és a nő egymásra talál, összejönnek, és utána boldogan élnek, amíg meg nem halnak; onnantól már nem is kell semmit tenni, ez magától értetődő. Ezzel csak az a bökkenő, hogy a közös történetük igazából itt kezdődik. De mégis sokan ezt várják a kapcsolatuktól. Pedig egy tartós kapcsolattal munka van, azzal foglalkozni kell. A happy end illúziójában az is benne van, hogy az csak „a tökéletes párral” lehetséges. Tökéletes ember pedig nem létezik. Sok egymást szerető ember azért adja fel és válik inkább el, mert elhiszi, hogy a gondok megjelenése azt jelzi, hogy a mellettünk lévő ember még nem az a bizonyos igazi.

Ilyen egészen egyszerűen nincs. Le lehet élni egy életet boldogtalan, akár bántalmazó kapcsolatban is, és el lehet sétálni a boldogság lehetősége mellett számtalanszor. Olyan van, hogy egy élet során két ember újra meg újra összetalálkozzon, de ez sem jelenti azt, hogy ez a személy az, akivel a gondtalan happy end garantált. Valószínűbb, hogy valami dolgotok van egymással, tanulhattok valamit egymástól.

Sokan egy drogfüggőhöz hasonlóan kergetik azt a feldobottságállapotot, amivel egy szerelmi fellángolás járhat. Akinek csak ez kell, az nem kapcsolatra vágyik, és sok kapcsolat nem is éli túl azt, amikor az első ilyen időszak kifúj. A boldogságra való lehetőség bennünk van, a külső dolgok nem sokat változtatnak. Ezen egy párkapcsolat pont annyit változtat, mint a betegség: egy darabig lehet örülni vagy szomorkodni, de aztán visszaáll az alapszint. Ha nem teszünk a saját boldogságunkért, akkor a kapcsolatban is boldogtalanság vár.

A máshoz való vonzódásunk gyakran csak arról szól, hogy kiben látunk meg valamit, amit esetleg magunkban hiányolunk – az erő, a magabiztosság vagy a sikeresség lehetnek ezek az erények. Illetve arról se feledkezzünk meg, hogy a vonzalom és a vágy talán nem is arról az emberről szól, hanem arról, amit kivetítettünk rá, hiszen szeretnénk megtalálni azt a párt, akit elképzeltünk magunknak.

Létezik szerelem első látásra, és van, akivel egyből megvan a kémia, de nem garantált, hogy ő lesz az igazi. Ha az ember szerelmes, akkor hajlamos azt hinni, hogy a párja az igazi. Hacsak nem az első szerelmeddel vagytok együtt azóta is, akkor ez sem állja meg a helyét. Sokszor egy barátságból sokkal jobb, harmonikusabb kapcsolat kerekedhet, mint egy hirtelen fellángolásból.

Ha valakinek ez újdonság, akkor az én tisztem közölni, hogy másokért nem tudunk megváltozni. Ha valaki változtatni akar, akkor egy támogató társ mellett ez szárnyra kaphat, de a békát bármennyit is csókolgatják, nem lesz királyfi. Szóval a viselkedésen, szokásokon lehet változtatni, a személyiség nem fog átváltozni. A nagyra nőtt embergyerek egy párkapcsolattól nem lesz egyből felelősségteljes felnőtt, főleg ha a párja kiszolgálja minden igényét a pótszülő szerepében – ergo asszisztál ahhoz, hogy ne is kelljen felnőnie. A csapodár gazember nem lesz hirtelen hűséges és megbízható társ pont a te kedvedért, valószínűbb, hogy átver. Hasonlóképpen egy agresszív ember sem lesz attól békés, hogy valaki önként szegődik mellé bokszzsáknak, az efféle történeteknek a valóságban egész más végük szokott lenni.

A klasszikus szerelmes sorok

Amikor szerelemre hivatkozunk, gyakran a szeretet mellett sok mindent belemosunk, a vágyakozástól a birtokláson, kölcsönös függőségen keresztül a teljes önámításig. Nem szándékos ez, és gyakran fel sem tűnik, mert társadalmilag elfogadott, gyakori dolgok ezek.

Jól hangzik, de a klasszikus mondat jelentése mögött felsejlik a „légy a tulajdonom” jelentéstartalom is. Ezt feliratozhatnánk úgy is, hogy legyünk ketten egyek, aminek neve ÉN. Van, akinek minden vágya valakihez tartozni vagy feladni az önrendelkezés jogát, de kérdem én: jó alap ez egy egyenrangú, boldog párkapcsolathoz?

A legtöbben szeretjük érezni, hogy fontosak vagyunk, hogy szükség van ránk, ám ez inkább szól az egónkról, mintsem arról, hogy szeretnénk azt a másik embert. Mégis, ha valaki ezt hihetően megtestesíti számunkra, abba bele lehet szeretni. Így találhat egymásra egy nagy gyerek és egy kényszeres gondoskodó, vagy az uralkodni vágyó és a kényszeres alárendelődő. Kérdés, hogy érdemes-e a kapcsolatot egy egyoldalú vagy éppen kölcsönös függésre építeni? Nem.

El tudom hinni, hogy van olyan szituáció, amikor valaki esetleg ezt tényleg így gondolja, de a túlzó mondatokkal érdemes óvatosnak lenni. Abszolút megértem, hogy egy nőnek jólesik ezt hallani, de sajnos nem ismerek olyan férfit, aki az élete során ezt csak egyetlen nőnek mondta volna. Így felmerül a kérdés: hány nőnek mondta ez idáig?

A mindig vagy soha kezdetű mondatok gyakran tévesek. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Na de hogyan ígérheti meg bárki, hogy mit fog érezni a jövőben? Persze ha két ember között szoros érzelmi kapocs létesül, az fennmaradhat egy életen át, de arra nincs garancia, hogy együtt is lesznek. Szóval, bár szeretjük a túlzó, dagályos mondatokat, érdemes a jelenben zajló érzésekre fókuszálni.

Ó, egy csodás kifejezés, és annyi félét tudunk érteni alatta, hogy muszáj egy-kettőt említenem.

Gyakori jelentései:

• „Szeretem azt, aki melletted vagyok!” – Ez rólunk szól, és nem a másik emberről.
• „Szerelmes vagyok a rólad alkotott képembe.” – Ez is igen gyakori, ám a szerelem a kapcsolattal együtt szokott szertefoszlani, amint kiderül, hogy a másik mégsem olyan.
• „Ne haragudj.” Vagy esetleg: „Kimondtam, most már szexelhetünk végre?” – No komment.

A fenti sorok nem a cinizmusról szólnak, hanem azokról az önámításokról és csapdákról, amikbe sokan belefutnak. De ha odafigyelünk, és őszinték vagyunk magunkkal, abszolút lehetséges a boldog párkapcsolat. Érdemes félretenni a romantikus történetekből szőtt elképzeléseket és esetleges elvárásokat, mert félrevezethetnek, és megakadályozhatják, hogy megleljük, amit igazából keresünk.