A Pszichológus Pasi: a mamahotel csábító kényelme

2016.09.12.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A felnőtté válás része az önállósodás, a szülőkről való leválás és az önálló egzisztencia megteremtése. Ám mi történik akkor, ha a húszas-harmincas éveiben járó fiatal felnőtt még mindig a szüleivel él egy háztartásban? Meddig egészséges élvezni a szülői otthon nyújtotta biztonságot és támogatást? A Pszichológus Pasi ezúttal a mamahotel jelenségét járja körbe.

Mamahotel – manapság egyre többet emlegetik ezt a 21. századi fogalmat, ami azt takarja, hogy a fiatal felnőtt, aki esetleg már nem tanul, és még nem is dolgozik, gyermeki minőségben vegetál a szülői otthonban, ahol a „mama” gondoskodik róla: főz, mos, takarít rá, és gyakran anyagilag is támogatja.

Első körben le kell szögezni, hogy teljesen természetes dolog, ha a szülő egyengeti gyermeke elindulását a „felnőttélet”-ben. A leválás azonban több esetben nem történik meg: manapság sokan mintha félnének mindebbe belevágni, ez pedig minden érintettre károsan hathat.

Tapasztalataim szerint ezekben a helyzetekben a szülő is, és az immár felnőtt „gyermek” is egyaránt szenved.

Az idézőjelet azért vélem szükségesnek használni, mert ezek a gyerekek már nem gyerekek, hanem fiatal felnőttek gyermeki szerepben, a gyermeki minőség jellegzetes tulajdonságaival: önálló egzisztencia, anyagi és érzelmi leválás nélkül, a függetlenség teljes hiányával.

Minél tovább tart ez a harmonikusnak és fenntarthatónak legkevésbé sem nevezhető állapot, annál nehezebb belőle kilépni. A szülőkre egyre nagyobb anyagi terhet ró, és minél későbbre tolódik az önálló élet elkezdése, annál nehezebb belevágni.

Anyám nyakán, avagy az all inclusive mamahotel

Adott egy jóvágású, jól kereső férfi, aki bár már jócskán elmúlt harminc, a mamahotel oltalmazó falait egyáltalán nem áll szándékában egy önálló, kevésbé kényelmes életre cserélni. A sztori jó néhány hollywoodi szuperprodukcióból ismerős lehet, és mint oly sok más film esetén, az alkotók ezeknél a történeteknél is a valóságból inspirálódtak. Van miből: az Európai Unió országaiban a 18 és 34 év közötti fiatal felnőttek mintegy fele él együtt a szüleivel. A Life.hu cikkéért kattints ide!

Ki fél, és mitől?

Megesik, hogy a szülő az, aki jobban tart a leválástól.

A túlféltés miatt hajlamos lehet a gyermeke első szárnypróbálgatásait, kezdeti próbálkozásait visszafogni, meggátolni.

Mindebben szerepet játszhat az is, ha a szülő már idősebb, esetleg egyedülálló, és a csemete fészekből való kirepülése a magára maradás érzésével fenyegeti.

A fiatalok részéről az úgynevezett kapunyitási pánik lehet az egyik ok, amiért félnek az önállósodástól. Középiskola után, az egyetem alatt még minden más, ám sokan már a felsőfokú tanulmányaik alatt rájönnek, hogy nem nekik való az a pálya, amelyet megálmodtak maguknak. Sokszor már az első munkahelyen összeomlik az a bizonyos kártyavár:

nem látszik, hogy az az élet, amit annak idején elképzeltek maguknak, valaha meg is fog valósulni,

mert nem akkora a fizetésük, nem olyanok a munkakörülmények. A koppanás után pedig visszatérnek a biztonságot nyújtó szülői otthonba. Ők a bumerángnemzedék: bár megpróbálják az önálló életet, hamar rájönnek, hogy nem tudják ugyanazt a szintű egzisztenciát megteremteni maguknak, mint amihez korábban hozzászoktak, ezért a hazaköltözés mellett döntenek.

Mellette, de nem előtte állni

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok a szülői támogatás ellen. Fontossága vitathatatlan, ám csak bizonyos határokon belül nevezhető egészségesnek, és bizony könnyen motiválatlansághoz vezethet. A túlzott féltés nem visz előre, a fiatalokat pedig inkább a kezdeti szárnypróbálgatásaikban kell támogatni.

A mamahotelben lenni néha jó, és kell is, ám hosszú távon nem működik.

Előfordulhatnak olyan élethelyzetek, amikor úgy hozza az élet, hogy a fiatalnak egy időre vissza kell költöznie a szülői otthonba, ám ekkor is fontos a felnőttszerep megélése: beszállni a rezsibe, besegíteni a házimunkába, és így tovább. Ugyanakkor a fiatalokban is tudatosítani kell, hogy senki sem ügyvezető igazgatói székben kezdi, hogy a célokért, az álmokért meg kell küzdeni, és tudni kell fejlődni és változni ahhoz, hogy boldoguljunk –

az ehhez vezető utat azonban mindenkinek saját magának kell kitaposnia.

A Pszichológus Pasi

Tóth Dániel vagyok, pszichológus. Az önismereti munka számomra életforma. Hiszem, hogy önmagunk jobb megismerésén keresztül a világot is jobban megérthetjük, beleértve a problémáinkat is, arról nem is beszélve, hogy valódi önbizalmunk, önbecsülésünk is csak ezt követően alakulhat ki. Minél jobban ismerjük hát önmagunkat, annál szabadabbá, elégedettebbé és egészségesebbé válhatunk. A mai kor emberének a felgyorsult tempó mellett az önismeret még fontosabb, mint valaha, hiszen az újszerű jelenségek, például az internet, közösségi oldalak és videojátékok számos új kihívást és lehetőséget hordoznak. A rohanó világban igyekszem gyors segítséget nyújtani, elgondolkodtatni, egyszersmind támpontokat és irányelveket adni.
nextgenpsyche.eu
www.facebook.com/apszichologuspasi