Kolbász helyett korpás keksz: így diétázik a pasi

A duci pasi is lehet vonzó?

David Bowie figyelmeztetett először, hogy valami nem oké. A kedvenc pólómon ő, pontosabban harmincéves képmása merengett nagy bölcsen a semmibe, vékony volt és földöntúli szépséget sugárzott, legalábbis eleinte. Aztán egyre szélesebb, löttyedtebb, amorfabb lett, hétről hétre egyre kevésbé hasonlított önmagára és bizony nem a mosás miatt - a póló anyagával nem volt baj. Szegény David Bowie a hasammal együtt kerekedett ki.

Én is harminc vagyok és persze igyekeztem nem foglalkozni az egésszel, engem mindig elkerült ez a súlymizéria, a táplálkozás kérdésében pedig egy szabályt követtem egész életemben: ha éhes voltam, ettem. Harminc évig bevált. Aztán már nemcsak a szűkebb környezetem szólt be - anyuka kedveskedő figyelmeztetését könnyű lerázni, a fater pedig eleve partner a hedonizmusban -, hanem a testem is. Itt egy kis fejfájás, ott egy kis magas vérnyomás, orvoshoz, ezzel? Ugyan már. Végül csak-csak dönteni kellett. Amikor a férfiember - aki életében a közelébe nem ment a szupermarketek ultra light biokézműves polcainak - fogyókúrára adja a fejét, az kicsit olyan, mint a gyász. Legalábbis a hírhedt öt fázison ugyanúgy át kell esni. A tagadáson már túlvagyunk, jöhet a düh (szemét gyorskajáldák, szemét áruházláncok, szemét gének és úgy általában menjen a fenébe az egész mindenség, amiért harmincon túl tohonya, álmatag tuskókká válunk, ha nem vigyázunk), majd az alkudozás.

Hogy hogy lehet ilyenkor alkudozni? Kitöltöttem például életem első testtömegindex-tesztjét, ehhez persze meg kellett méredzkedni... Hoppá, kilencvenegy? Á, cipőben vagyok, kilencven ez, meg izé, most ebédeltem, legyen akkor nyolcvankilenc. Még így is sok, az internet szerint túlsúlyos vagyok és ebben a korban már bizony odakint várakoznak a sorukra a táplálkozással összefüggő betegségek. "Ebben a korban" - ez azért kínos. Köszi, internet, hogy tőled tudom meg, hogy öregszem! Ezen kívül úgy lehet még alkudozni, hogy megmagyarázzuk magunknak, hogy jól van ez így, miért ne engedhetnénk el egy kicsit magunkat? A magazinok hazug szépségideálja miatt? Lárifári! Az évadról évadra terebélyesedő Maffiózók-főhős Tony Soprano a televíziózás történetének legférfiasabb jelensége, és mibe, hogy Hitchcocknak sem mert beszólni senki a testalkata miatt (a feleségén kívül). És akkor még a világ egyik legmenőbb arcáról, a csodálatos Pixies frontemberéről, Frank Blackről nem is beszéltünk. Különben is, Cartman is megmondta: nem kövér vagyok, csak erős csontú.

Végül szerencsére legyőztem magam a vitában, eldőlt: valamit akkor is tenni kell. A terv csak papíron egyszerű: többet mozogni, kevesebbet és könnyebbeket enni. A fogyasztótablettákat eleve el kell felejteni és azt is elhatároztam, hogy úgy csinálom végig az egészet, hogy semmi közöm nem lesz a hazai messiás-komplexusos főpapok vezette szektákhoz. A mozgást könnyen megoldom: nem kell kimásznom a Margitszigetre, hiszen segít a játékkonzol és az erre a célra nagyszerű (de ezen kívül nem túl szórakoztató) mozgásérzékelője, illetve az ahhoz kapható fitneszprogram, amely egy amerikai időjárás-jelentő kedvességével és egy kiképzőtiszt módszerességével kínoz meg nap mint nap.

Az étkezés sokkal problémásabb, és nem csak azért, mert meg kell küzdeni az eddig szinte ismeretlen éhségérzettel - egy csabai kolbászhoz szokott gyomrot nem lehet csak úgy elhallgattatni holmi salátával és korpás keksszel. A diétás menü odafigyelést, szervezést és gondos kivitelezést igényel. Eleve nem volt könnyű napirendre térni afelett, hogy 2013-ra még nem sikerült feltalálni sem az ultra light kacsazsírt, sem a fitneszkolbászt, sem a zsírszegény tepertőt, így ezeket hiába kerestem. Mi más lenne ez, mint a fogyasztói társadalom kudarca? Így történt, hogy megismerkedtem az öntet nélküli salátákkal, a szezámmagolajjal, a mini mozzarellákkal és könnyes búcsút vettem a fehér kenyértől és a chipstől, amely talán még a heroinnál is gonoszabb drog, társadalmi veszélyességét tekintve legalábbis vetekszik vele. Ami maradt: a követelőző gyomor, amelynek hangját így öt nap után már néha-néha elnyomja a győzelmi mámor, hogy igen, ma sem vétkeztem.

Az biztos, hogy a hiper- és szupermarketek nem könnyítik meg az ember dolgát, nálam legalábbis elég siralmasan vizsgáztak. Most, hogy fogyókúrás - még mindig furcsa leírni ezt a szót - szemmel nézem a választékot, szabályosan vadászni kell mindenre, ami legalább ránézésre nem tocsog a zsírban. Az sem igaz, hogy kevesebb étel = kevesebb pénz. A forgalmazók bizony kíméletlenül megsarcolják az embert, aki úgy dönt, hogy nem hal meg ötvenhat évesen. A fogyás ráadásul az a kihívás, amiben az internet sem segít: elég egy keresőszó és máris elzárhatatlanul ömlik a bölcsesség, az abszolút igazság, a tuti, a legmenőbb magazinoktól a legutolsó fórumokig. Zöld kávé! Káposztatabletta! Reggelire bármit, este semmit! Vagy inkább bármikor bármit, csak mozogni kell! Anaerob, aerob, napi negyven perc, heti öt óra, ég a zsír, ég a zsír! Mindezt úgy, hogy nemcsak a vásárlással és a mérhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tudásanyaggal, hanem magammal is meg kell küzdenem. Az első pár nap az egészen konkrét elvonási tünetekről szólt: fejfájás, levertség, hiszti, ez utóbbi ráadásul tőlem teljesen idegen, még ha ebből a cikkből ez nem is derül ki -, álmomban egy sereg sült krumpli elől menekültem, azaz menekültem volna, ha képes lettem volna megmozdulni a körülöttem örvénylő tengernyi ezersziget-öntettől. Később pedig, ahogy összeszedtem magam, jött a méricskélés. Oké, eltelt három nap, beleadtam mindent, akkor miért nem látszik semmi? Hagyjuk inkább az egészet.

Közben persze tudom, hogy ez nem így működik, hogy a szenvedés csak hetek, hónapok múlva fizetődik ki - addigra állítólag nem is lesz szenvedés -, de akkor is. De hát mit tegyek, még nem tartok az utolsó fázisnál. Az melyik is? Ja igen, az elfogadás.

Kövesd az Ez zsír!-t a Facebookon is! Sikertörténetek, szakértői segítségnyújtás, egészséges életmód, fogyokúra és átalakulás. Egy nagyszerű program, ami segít neked, hogy elérd a céljaidat! IRÁNY A FACEBOOK ÉS AZ EZ ZSÍR! OLDAL!