Otthagyott engem, mert az apám fajtája vagyok

Kassai Tini

2013.05.07.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A válások egyik legfájdalmasabb kérdése a gyerekek további sorsa. Hova költöznek, melyik szülő neveli őket ezután, és persze a legfontosabb: együtt maradhatnak-e a testvérek. A szülők nem feltétlenül tekintik a testvérek szövetségét megbonthatatlannak, és más, jobb megoldás híján, viszik azt a gyereket, amelyik jut nekik, vagy amelyikről könnyebben mond le a másik szülő. De lehet ezt ép lélekkel kibírni?

Lehet megfontolt, egészséges döntést hozni egy ennyire érzelmeken nyugvó kérdésben? Vagy a gyereknek, a gyerekeknek kell meghoznia döntést, hogy kinél szeretne lakni, kivel szeretne élni? És több gyerek esetén kiről mondanak le a testvérek? Hogyan éli meg az a testvér, aki nem maradhat a többiekkel?

A hazai gyakorlat szerint a gyermek-elhelyezési perek során szempont, hogy a testvérek együtt maradhassanak. A szülők egy része azonban nem viszi perre a dolgot, megegyezik, és a lakás, bútor, porceláncsészék mellett megfelezik a gyerekeket is.

Vica, 29 éves, gyeden lévő kismama:

"A kislányom nyolchónapos, a kisfiam hároméves. Válunk, és a férjem a nagyobbik gyereket vinni akarja magával, egy tőlem 200 kilométerrel arrébb lévő városba, új kapcsolatba. De én ezt nem bírom ki, én ebbe belehalok. Megteheti ezt velem? Lehet olyan érv, amely mentén elszakíthatják tőlem és a testvérétől a fiamat? Ha alkalmas vagyok a kicsi nevelésére, milyen ok mentén ítélhet úgy a bíróság, hogy az apa elviheti a fiát? Szerinte önző vagyok és neki igenis joga van az egyik gyerekhez, szerinte ez így igazságos. Egyébként közös megegyezéssel válunk, bár ő akar kilépni a kapcsolatból. Mit tegyek, engedjem vele a kisfiamat, vagy harcoljak?"

De milyen motivációból akarhatja egyik vagy másik fél szétszakítani a testvéreket?

Néha azért, mert tényleg úgy hiszi az egyik fél, hogy ez így méltányos. Vége van a kapcsolatnak, el kell felezni, ami közös.

Néha viszont bosszúból, mert az egyik fél úgy érzi, csakis ezzel tud mérhetetlen sebet ütni exén, és nagy valószínűséggel fel sem méri, hogy milyen károkat okoz a kicsik lelkében a kegyetlen megoldás. Ráadásul sok esetben a bosszú vezérelte akció az, ahol gyorsan kiderül, mégsem fenékig tejfel egy egyedülálló anyának vagy apának gyereket nevelni, így néha egy-két éven belül újrastrukturálódik a családi szerkezet, de akkorra már súlyos veszteségeket kell feldolgoznia a gyerekeknek.

Néha, de ez a legritkább példa, éppen az anya az, aki úgy érzi, a gyereknevelés terhét nem fogja egyedül bevállalni, nem szeretné, ha a volt férje "tiszta lappal" kezdhetne új életet: vigye csak az egyik gyereket, ha annyira menni akar. Hogy mire számít ilyenkor? Talán arra, hogy a párja döntése, menekülése nem végleges, és hogy a férfi előbb-utóbb belátja, a családnak, a gyerekeknek egy kupacban van a helyük. De nincs az a gyerek, aki az édesanyja döntését - még ha rövid időre is szól csupán - fel tudná dolgozni. Mert a gyerekek nem mérlegelik az okokat, a körülményeket, ők csak megélik a történéseket és próbálnak alkalmazkodni a helyzethez, amely olykor nem más, mint a veszteségek elviselése.

Sokszor az anyagiak miatt döntenek így a szülők. Mert ha egy gyerek itt, egy gyerek ott, akkor nem kell gyerektartást fizetni. Tiszta sor. Hétvégén meg megy a gyerekcsere, és a testvérek jószerével soha nincsenek együtt. Vagy egy hónapban legfeljebb kétszer, hol az egyik, hol a másik szülőnél. És persze, főleg ha érzékelhetően más anyagi feltételek közé kerülnek a testvérek, óhatatlanul elkezdődik az irigykedésből fakadó szurka-piszka. Mert az egyiknek a jól kereső apa a legújabb technikai kütyüt is megvásárolja, míg a másik "fél családban" örülnek, ha ennivaló kerül az asztalra.

De lehet így értékes, tartós testvéri viszonyt kialakítani?

László, 38 éves

László életében eddig csakis futó kapcsolatai voltak, nem tervez tartós párkapcsolatot, és azt mondja, soha nem akar gyereket. A Life.hu-nak elmesélte, miért nem:

"Hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a középső gyerek. A legnagyobb testvérem lány, ő két évvel idősebb, az öcsém kettővel fiatalabb nálam. Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. A nővérem azért maradt anyámmal, mert ő már iskolás, vele foglalkozni kell, és úgy gondolták, erre apám nem biztos, hogy képes, az öcsém meg túl kicsi volt apámnak. Szinte még pelenkás.

Így maradtam én apámnál, mert ő tűzön-vízen át ragaszkodott ahhoz, hogy az egyik gyereket ő neveli fel.
Szóval, amikor anyám elköltözött, nemcsak őt, de a testvéreimet is elveszítettem. És nem volt láthatás, vagy ha volt, se apám, se anyám nem élt vele. Anyám külön életet kezdett a két testvéremmel, én meg maradtam, ahol voltam. És szenvedtem, és nem csak az anyám hiányzott. Belebetegedtem abba, hogy nem volt mellettem Zsófi, hogy nem játszhattam többé Rolival.

Hetekig nem ettem, lefogytam, és ahogy apám meséli, más tünetek is jelentkeztek: elkezdtem újra bepisilni, képtelen voltam aludni, és akkoriban kezdtem egy furcsa, apám számára ijesztő játékba is. A testvéreim hiányát fantáziatestvérekkel próbáltam enyhíteni, és nem voltam hajlandó senkivel szóba állni apámon és a képzeletbeli 'testvéreimen' kívül. Hiába szóltak hozzám az óvodában, hiába próbáltak bevonni a játékokba, én a saját fantáziavilágomba merültem. Körülbelül egy évig tartott ez a mély befelé forduló állapot, de még utána is sok idő telt el, amíg viszonylag normalizálódott az életem.

Aztán ötödikes koromban a szüleim új egyezséget kötöttek, mert apám újra akart nősülni és akkor már nem ragaszkodott annyira hozzám. Én is anyámhoz kerültem, a testvéreim mellé, akiket addigra már 'eltemettem' magamban. Talán ez a legjobb kifejezés erre, mert én tényleg meggyászoltam a testvéreim elvesztését, és amikor újra találkoztunk, jó ideig nem tudtam mit kezdeni velük. Idegenek voltunk és testvérek. Sokszor éreztem kirekesztettnek magam, nem értettem őket, míg ők, akik együtt nevelődtek, fél szavakból is értették egymást. Gyakran éreztem úgy, hogy rólam beszélnek, kinevetnek, engem csúfolnak, pedig nem ellenem áskálódtak, csak ők összetartoztak, vérségi alapon voltak cinkosok, én meg akkor már nem tartoztam hozzájuk. Évek teltek el, mire úgy, ahogy újra összecsiszolódtunk, de korántsem mondhatnám felhőtlennek a kapcsolatunkat. Szerintem a mai napig nem találtunk igazán vissza egymáshoz a testvéreimmel.

Ők ketten tartják a kapcsolatot, összejárnak, közös ünnepeket tartanak, amikre én nem vagyok hivatalos. És ez nemcsak azért alakult így, mert én kiköltöztem Bécsbe, hanem azért, mert a testvéri kapcsolatban ott, akkor, vissza nem fordíthatóan elszakadt valami.

Miért vagyok Bécsben? Azért, mert itt él az anyánk, akihez úgy tűnik, éppen én, az eldobott gyerek ragaszkodik igazán. Kérdeztem édesanyámat, hogy tudott lemondani rólam, de nem kaptam magyarázatot erre. Egyszer azonban találtam egy levelet, anyám írta egy barátnőjének, és abban azt írta, beleszakadt ugyan a szíve a döntésbe, de én hasonlítok legjobban az apámra, és ezért hagyott ott éppen engem, mert az apám 'fajtája' vagyok."