Aprótól a méretesig - Mikor milyen melleket szerettek a férfiak?

Más volt az ideál az ókori Krétán, ahol még a ruhák is a domináns nőiességet reprezentálták. Az ókori Kréta szigetén kialakult mínoszi civilizáció (aranykora i. e. 2000 és i. e. 1450 között) nőtagjai hosszú, színes, fodros szoknyát hordtak köténnyel, karcsú derekukat vastag övvel szorították össze még vékonyabbra. A legérdekesebb a ruha felső része volt: általában rövid ujjú, elöl teljesen nyitott mellényt viseltek, amely látni engedte a politikai dominancia és az anyagi jólét jelképét, a mai szemmel is hatalmas női mellet.

Szakrális utalástól a csábításig

A kereszténység legerősebb századaiban a mellről a kerek, állandóan gömbölyű, terhességről (termékenységről) árulkodó hasra terelődik a figyelem. A művészettörténetórákon megismert tipikus gótikus S-tartás is abból ered, hogy abban a korban a nők szinte mindig gyermeket vártak, a hasat előre tolt tartás állandósult. Az ekkor keletkező oltárképek szerint a tökéletes női mell a táplálást szolgálta. Az ideális mell formája ebben az időben - a gótika legfőbb motívumából kiindulva - csúcsos volt, ugyanakkor kicsi, de tejtől duzzadó.

Változást a reneszánsz hozott annyiban, hogy az addig csak az oltárképeken megjelenő mellből az élő nőkön is egyre többet lehetett látni. A szigorú vallási kötelékek enyhültek, az emberek a túlvilág helyett az evilági örömök felé fordultak, ennek megfelelően a női ruhák egyre nyitottabbak lettek. A szögletes alakú dekoltázs folyamatosan mélyült, a végén már olyan merész volt, hogy a mellbimbót is látni lehetett - főleg úgy, hogy a melleket addig lelapító fűzők szerepe is megváltozott. Kiemelték a csábító halmokat.

A természetestől a deformáltig

A francia forradalom után a mesterkéltség helyett a természetesség került előtérbe. A női mell az érzelmek és a naturalizmus szimbóluma lett. A divatkövetők eldobták a fűzőt egy időre. A mell a helyére került a sokszor áttetsző, leheletvékony anyagból készült ruhákban. Ám ez az időszak nem tartott sokáig, a fűző lassan visszaszivárgott a divatba.

1832-ben a svájci Jean Werly megalapította a fűzőgyárát, amely hamarosan olyan modelleket állított elő, amelyeket akár egyedül is fel tudtak venni a nők. Ráadásul innentől fogva a fűző nem tartozott a luxusáruk közé: széles tömegek kezdték használni. A divat, ahogy a nőideál is, egyre gyorsabban változik. Az 1800-as évek végére egymás mellett van jelen több nőtípus. Az egyik a duzzadó keblű, pufók arcú nő, akinek fűzője még teltebbé, még kerekebbé varázsolja a melleit. A másik egy magas, vékony nő, Rosetti festményének lapos mellű modellje, aki fűző nélkül is gyönyörű.

A fűzőt viszont még jó darabig nem dobják el, mert a dús keblű, pufók nőideál egészen az első világháborúig tartja magát.

A kisfiústól a nőiesig

Az első világháború az élet valamennyi területén változást hozott - a nők nagy többségének először kellett a férfiak helyébe lépnie. A századelő nőies idomai helyett az 1920-as évekre a filigrán, minél fiúsabb nőket tekintették az ideálnak. A mellek sem lehettek elég laposak - az ekkor készült melltartók leszorították a nőies domborulatokat. A mellek helyett mindenki az egyre inkább előbukkanó lábra figyelt. A harmincas évek és a negyvenes évek eleje annyi változást hozott, hogy a kisfiús alak helyett inkább a bakfis lányokra emlékeztető hosszú végtagok és finom domborulatok kerültek előtérbe. A mell helyett viszont a csupaszon maradt hát lett az legerotikusabb testrész.

A második világháború után került ismét középpontba a mell, mivel újra divatba jött a homokóra testalkat (és vele együtt a fűző is visszatért). A nőiesen gömbölyű csípő és a nagy, telt mellek az ínséges idők után a jólét szimbólumai lettek. A kor nagy filmsztárjai, Marilyn Monroe, Brigitte Bardot és Sophia Loren, szexis, de sokszor butuska szerepekben tűntek fel, míg a mellméterüknél fogva más kategóriába tartozó Katherine Hepburn vagy Audrey Hepburn inkább misszionáriusokat, politikai aktivistákat, de legalábbis szemfüles, okos nőket játszottak.

A női mell és a szexualitás tehát az 1950-es években forrt össze. A "minél nagyobb, annál szexisebb" sztereotípia még a mai napig is életben van - különben nem hallanánk ennyi plasztikai műtétről. Az irány viszont talán egyre inkább a természetesség, amely persze nem zárja ki a (gyakran csak a szike által létrejövő) tökéletességet.