Hope-gyémánt, a megátkozott drágakő

Az istennő átka?

A 112 karátos gyémánt valószínűleg egy indiai bányából származik, ám az eredetét homály fedi. A legenda szerint Sita szobrát díszítette, egészen pontosan az istennő szemét formázták meg belőle, ám egy tolvaj ellopta, ezzel magára vonta Sita haragját, ami a drágakő minden későbbi tulajdonosára lesújtott. Hogy Indiában hány kézen ment át és kiknek hozott balszerencsét, nem tudjuk, de az biztos, hogy 1668-ban egy indiai férfi Velencébe vitte és eladta egy Morosini nevű patríciusnak. A nemes úr nem örülhetett sokáig a szerzeményének, ugyanis hamarosan leszúrták egy kocsmai verekedésben. Ezután egy Tavermier nevű francia gyémántkereskedő vette meg, ám ő sem járt jobban, hiszen indiai útja során vadkutyák marcangolták halálra. A következő gazdája Touquet, a párizsi uzsorás lett, de ő sem kerülhette el végzetét: hamarosan a Bastille-ban végezte.

French Blue

A rossz hírű kő ezután XIV. Lajos tulajdonába került, és a francia királyi családban is szedett néhány áldozatot. A Napkirály aktuális szeretőjének, Montespan márkinénak szánta a pazar ékszert, és hogy még inkább kifejezze érzéseit, udvari ékszerészével szív alakúra csiszoltatta azt. A beavatkozásnak köszönhetően a páratlan darab 67 karátos és még pompásabb lett. Innentől emlegették French Blue néven, ám ettől nem lett irgalmasabb a tulajdonosaihoz. Ahogy az előzmények alapján sejteni lehet, a márkinénak sem hozott szerencsét, hiszen csillaga hamarosan leáldozott. A király hűtlenséggel vádolta meg és egy kolostorba száműzte, ráadásul a gyémántot is visszavette és az Aranygyapjas lovagrend szalagjába foglaltatta. A kő néhány évtizedig nem is okozott galibát, ám XVI. Lajos felesége, Mária Antónia szemet vetett rá, és ékszert készíttetett belőle. Ez nem feltétlenül volt szerencsés lépés, hiszen mindannyian tudjuk, milyen dicstelenül végezte a királyné a francia forradalomban (Mária Antóniát 1793. október 13-án kivégezték, a szerk.), bár nyilván ebben nemcsak a hírhedt gyémántnak volt szerepe.

Zavaros évek

A királyi pár 1793-as lefejezése után ékszereiket elrabolták, így a French Blue-nak is nyoma veszett. Később az ékszerek nagy része megkerült, de a kék gyémánt nem volt köztük, és egészen 1820-ig nincsenek megbízható adatok a sorsáról. Egyesek úgy vélik, hogy Mária Lujza spanyol királyné nyakában ez a drágakő látható azon a festményen, amit Goya 1800-ban festett a királyi családról. Olyan források is vannak, melyek szerint egy Wilhelm Fals nevű holland gyémántkereskedő újracsiszolta, hogy ne lehessen felismerni az ellopott királyi ékszert, ám az átok rá is lesújtott: saját fia, Hendrick ellopta tőle a követ, ami annyira megviselte, hogy megszakadt a szíve és meghalt. A tolvajnak sem okozott azonban sok örömet a zsákmány, ugyanis hosszú ideig képtelen volt túladni rajta, majd amikor mégis akadt vevő, nevetségesen alacsony árat fizetett érte. Hendrick nem sokkal később önkezével vetett véget az életének, így ő is bekerült az áldozatok hosszú sorába.

Hope-gyémánt

1820-ban egy londoni árverésen feltűnt egy 44,5 karátos, mélykék, ovális csiszolású gyémánt, amiről a szakértők megállapították, hogy a French Blue újracsiszolt változata. Végül Henry Hope, a gazdag bankár szerezte meg, és nevét is adta az ékszernek, hiszen mind a mai napig Hope-gyémántként ismerjük. Nehéz elhinni, de Hope nem került a szerencsétlen sorsú tulajdonosok sorába, a fiának pedig kifejezetten szerencsét hozott a gyémánt: IV. György angol királynak adta el igencsak áron alul, viszont egy nemesi címmel toldotta meg a szerény összeget. Szerelmének, Mary Fitzherbertnek szánta a különleges ékszert engesztelésül, amiért vallási és politikai okokból más nőt vett feleségül. 1830-ban azonban Hope visszavásárolta, és ezzel folytatódott a gyémánt ámokfutása: II. Abdul Hamid, az utolsó török szultán vásárolta meg kedvenc felesége számára, ám ahogy várható volt, nem hozott neki szerencsét: néhány hónappal később egy katonai puccs után eltávolították trónjáról, és Szalonikibe menekült, ahol egy gyémántkereskedő, Simon Manthraidesz segítette. A szultán magával vitte a gyémántot is, és hálából Manthraidesznek ajándékozta. Jobban tette volna, ha mással hálája meg a segítséget, ugyanis a gyémántkereskedő és családja nem sokkal később szörnyű tragédia áldozata lett: egy kirándulás során szakadékba zuhantak autójukkal és valamennyien a helyszínen meghaltak.

A kő következő gazdája Igor Kanitovszkij orosz herceg lett, aki szeretőjének, Laurentine Ladue-nek ajándékozta a sokat látott ékszert. A herceg sem végezte azonban szerencsésebben, mint a korábbi tulajdonosok, ugyanis hamarosan meghalt egy párbaj során, amit a szeretőjéért vívott. Laurentine ezután úgy döntött, hogy ha hosszú életet szeretne magának, jobb, ha megszabadul a gyémánttól, ezért eladta egy Montez nevű spanyolnak. A férfire azonban hamar lesújtott az átok, ugyanis nem sokkal a vásárlás után elsüllyedt a hajója, ő maga pedig a tengerbe veszett. Talán mindenki jobban járt volna, ha a hírhedt ékszer a tenger mélyén pihen tovább, de nem így történt: egy búvár felszínre hozta, így tovább szedhette az áldozatait.

Eladás garanciával

A híres párizsi ékszerész, Cartier szerezte meg, ám ekkor már annyira rossz híre volt a kék gyémántnak, hogy nehezen tudott túladni rajta. Végül a Washington Post tulajdonosa, Edward McLean vásárolta meg feleségének, Evalynnek, ám kikötötte, hogy ha fél éven belül őt vagy valamelyik családtagját bármilyen szerencsétlenség éri, Cartier köteles visszavenni. A fél év különösebb baj nélkül eltelt, és úgy tűnt, hogy igaza lesz Evalynnek, aki váltig állította, hogy neki szerencsét fog hozni az ékszer, és viselte is szorgalmasan. Az első fél év nyugodtan telt ugyan, de a tragédiákat ők sem úszták meg: először fiukat gázolta halálra egy autó, majd lányuk lett öngyilkos szerelmi bánatában. Állítólag McLean kérte a feleségét, hogy mondjon le a gyémántról a további szerencsétlenségek elkerülése érdekében, de az asszony hallani sem akart erről. Végül kapcsolatuk teljesen elmérgesedett és elváltak. A drágakő az asszonynál maradt, ennek ellenére McLean sorsa nem fordult jobbra: elborult elmével halt meg egy elmegyógyintézetben. Evalyn sem járt jobban: szélütést kapott, amiből soha nem épült fel.

Onassist sem kímélte

Evalyn 1947-es halála után a New York-i gyémántkirály, Harry Winston kaparintotta meg az ékszereit, köztük a baljóslatú Hope-ot is, és 1957-ben más ékszerekkel együtt kiállította a Waldorf Astoriában. Itt látta meg a legendás hajómágnás, Onassis felesége, aki azonnal beleszeretett. Athina tisztában volt vele, hogy a kőhöz sok szerencsétlenség tapad, mégis ragaszkodott hozzá, hogy megvásárolják. Onassis végül beadta a derekát, de ő is garanciát akart, ezért megállapodott Winstonnal, hogy öt éven belül köteles visszavásárolni, ha az ékszer rájuk is bajt hozna. Ez meg is történt 1958-ban, amikor a pár házassága megromlott. Igaz, ez a lépés már nem javított a helyzeten, hiszen 1961-ben elváltak.

Az átok megtörik

Érthető, hogy Winston ezután veszélyben érezte az életét és a javait, és igyekezett minél hamarabb megszabadulni a veszedelmes ékszertől. Vevőt ezek után nehezen talált rá, ezért a Smithsonian Intézet rendelkezésére bocsátotta - hivatalosan kölcsönadta -, ahol ma is ki van állítva. A drágakő egyébként egyszerű postai csomagként érkezett a múzeumba, barna borítékban - igaz, csekély esély volt, hogy elkallódik, ugyanis egymillió dollárra volt biztosítva a küldemény. Úgy tűnik, a kék gyémánt befejezte ámokfutását, ugyanis békésen pihen a Nemzeti Drágakőgyűjtemény darabjaként, és azóta sem hozott bajt senkire.