A régi idők úriemberei felálltak az asztaltól, ha egy hölgy, vagy éppen egy előkelő, vagy idősebb úr lépett be az ajtón. Leülni pedig csak akkor lehetett, ha a nők már mind helyet foglaltak. Tiszteletük és alázatuk jele volt ez, mára azonban annyi maradt csupán mindebből, hogy az a férfi áll fel, aki bemutatja az újonnan érkezőt. Pedig milyen szép is volt ez anno.
Na, nem alólad húzták ki, hanem előre, hogy kényelmesen helyet foglalhass. Ezt ma többek között az 1. pont zárja ki, tekintve ha mindenki ül, amikor kicsit késve megérkezel, senki sincs pár talpon, hogy leültessen. Fránya ördögi kör ez.
A slusszpoén, hogy anno az urak szándékosan a tömegnek háttal foglaltak helyett, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmüket a csodás nő személyéről. Ma pedig hogy néz ki mindez? A gyorsétteremben mi kérjük, hogy szék helyett a padra ülhessünk, mert akkor le tudjuk tenni magunk mellé a táskánkat.
Igencsak sarkalatos pont volt régen az állásnak és az ülésnek, valamint ezek megfelelő sorrendjének a kérdése. Így nem meglepő, hogy az is benne volt a szokásban, hogy a férfiak felálltak, és minden különösebb indok nélkül átadták a helyüket a hölgyeknek. Nemcsak a szerelmeiknek, az idősebbeknek, vagy a kismamáknak, hanem mindenkinek és bárkinek.
Manapság egy sima, buszos helycsere sem megy zökkenőmentesen. Ha felszáll egy terhes nő, zavarában mindenki félrenéz, mintha simán csak nem vették volna észre, majd pedig azt kémlelik, van-e esetleg máshol szabad hely, mert akkor legalább nekik nem kell megmozdulniuk.
Hébe-hóba ma is találni még olyan pasit, aki odafigyel az ilyesmire, de általában nem ez a jellemző. Ez persze valahol a mi hibánk is, mert ha fel is ajánlaná nekünk egy áldott jó lélek, hajlamosak lennénk kivenni a kezéből a textilt és előrevetíteni, hogy ezt majd mi megoldjuk, köszi.
Kosztümös filmekben látni még olyat is, ahogy a férfi, megkockáztatva, hogy esetleg szétfagy, ráteríti a kabátját a nő hátára. Félreértés ne essék, nem csak annak a csajnak a vállára, akit szeret, akivel amúgy együtt jár, vagy akit éppen meg akar szerezni, hanem bármilyen, az utcán felbukkanó nő lábai elé ledobta a felöltőjét, nehogy a vadidegen hölgyemény pocsolyába lépjen Ennyike!
Teljesen biztos, hogy a nők több száz évvel ezelőtt is épp úgy csomagoltak, ahogyan ma, vagyis hogy mindig egy kicsit több kacatot rámoltak be a kelleténél, mondván bármi megtörténhet. Akkor persze még nem volt ciki egy virágos bőrönddel végigmenni az utcán, ma viszont már lazán a képünkbe vágják a pályaudvaron, hogy azt a förmedvényt inkább hozzuk mi, mert hogy néznének már ki egy olyan lányos táskával. Ja, bocsi!
Mielőtt bárki felnyögne vagy felhorkanna, hogy pedig aztán manapság is kinyitják, emlékezzünk csak vissza, pontosan mikor is nyitottak ki előttünk utoljára bármiféle ajtót. (Az ugye senkinek sem új, hogy ha egy pasi kinyitja a kocsija ajtaját egy nőnek, akkor vagy a kocsi új, vagy a nő?)
Ha pedig a karácsonyi véghajrában az egyik plázaboltban, nyolc perccel a zárás után a biztiőr kinyitotta előtted az ajtót, egész biztosan csak azért tette, hogy végre távozz az üzletből és ő is hazamehessen.
Ma egy baráti találkozó után kizárólag azok indulnak közösen haza, akik együtt élnek, egy irányban laknak, vagy éppen veszettül akarnak egymástól valamit. Az, hogy ma egy pasi órákat utazzon az ellenkező irányba, majd pedig vissza, egy olyan nő miatt, akitől semmit sem akar, teljesen irracionális elvárásnak tűnik. Bezzeg régen...
Korábban talán nem féltünk ennyire kimondani az érzéseinket, vagy azt, amit gondolunk. Ha ma egy pasi minden bátorságát összeszedve megdicséri egy számára szexuálisan érdektelen nő frizuráját, akkor először mindkét fél zavarba jön, majd pedig a nő mentegetőzni kezd, hogy: ugyan, csak megmosta. Az átlag magyar alkatilag képtelen arra, hogy helyén kezelje a bókokat, így ha kap is egyet, azonnal hárítja. Ó, ugyan már, ezer éves darab - hadarjuk a ruhánk dicséretére, de ha épp a munkánkról áradoznak, akkor is azt vetjük oda, hogy: ugyan, semmiség, bárki meg tudta volna csinálni. Így persze nem csoda, hogy a teremtés koronái fukarkodnak a magasztaló szavakkal.
Cecil B Hartley The Gentlemen's Book of Etiquette and Manual of Politeness című, 1860-ban megjelent könyve szerint ahhoz, hogy valaki jó szónokká váljon, elengedhetetlen, hogy jó hallgatóság is legyen. Ez mondjuk még a felsoroltak közül a legkönnyebben teljesíthető, de már csak az is megért volna egy külön pontot, hogy több mint 150 évvel ezelőtt egyáltalán megjelent könyv ilyen címmel, és az urak megvették, majd pedig elolvasták.
Persze mindig és mindenhol vannak és voltak kivételek. Nyilván a múltnak is megvoltak a maga Chris Brownjai, akik nemcsak, hogy kezet emeltek a kedvesükre, de súlyos sérüléseket is okoztak, majd még hencegtek is velük. (Egy 2010-es felmérés szerint a korábbi esztendőben naponta legalább 13 esetben hívták ki a rendőrséget, mert egy férfi kezet emelt a gyengébbik nemre. 2009-ben 73 nőt vertek halálra Magyarországon, két év alatt pedig 11 300 esetben volt szükség rendőri beavatkozásra.)
Persze lehet mondani, hogy változnak az idők, és Dunát lehetne rekeszteni a férfi-női szerepcsereparáról szóló cikkekből is, de az azért könnyen belátható: az udvariasság olyan ritka manapság, hogy gyakran össze is keverjük a flörtöléssel.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.