Keira Knightley új módon töri a házasságot

Lev Tolsztoj klasszikus regénye a 19. századi születése óta számtalan feldolgozást ért meg, készült belőle színdarab, musical, balett, indiai és argentin film is. Anna Kareninát pedig olyan színésznők játszották már el, mint Greta Garbo (ő kétszer is), Vivien Leigh, vagy a legutóbbi, 1997-es nagyszabású filmváltozatban Sophie Marceau.

Ezek után nem meglepő, hogy amikor szóba került egy új moziverzió, ráadásul a meglehetősen vitatott megítélésű Keira Knightley főszereplésével, akkor sokan úgy voltak vele: "már megint egy újabb Anna Karenina, minek ez". Vélhetően a rendező, a minőségi kosztümös filmjeiről (Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet) ismert Joe Wright is megfontolhatta ezt egy idő után, mert a produkció előkészítésének egy fázisában hirtelen koncepciót váltott, és teljesen újfajta stílusban kezdte újragondolni a történetet Tom Stoppard drámaíró segítségével - és végül így is forgatta le.

Az újfajta Anna Karenina rendkívül színpadias, teátrális lett, olyannyira, hogy a jeleneteinek nagy része tényleg színpadon, vagy hangsúlyosan színpadi díszletek között zajlik, amikből időnként azért ajtók nyílnak a külvilágra is. Ez egy rendkívül látványos, furcsa kettősségben működő világot eredményez: egyrészt szinte modellszerűvé válik a történet, folyamatos az elidegenítő hatás, másrészt viszont rendkívül aprólékos és korhű a miliőfestés.

Ebbe a környezetbe vonul be tehát Keira Knightley mint Anna Karenina, hogy nagy presztízsű feleségként és anyaként belehabarodjon az ebben a változatban kimondottan fiatal csikónak ábrázolt Vronszkij grófba (Aaron Taylor-Johnsont legutóbb a Vadállatokban láthattuk), miközben a ragaszkodó és jólelkű férje (Jude Law néhány éve még a csábítót játszotta volna) megpróbálja jobb belátásra bírni. A végén pedig jön az a bizonyos vonat, ami ebben a filmben szintén nem a szokásos módon történik meg.

Az, hogy valami újszerű és a szokásostól eltérő, még nem feltétlenül jelenti, hogy jó is, és az új Anna Karenina is felemásra sikerült. A történet igazi tétjei, a figurák belső érzelmi viharai "nem jönnek át" a különleges formán, ami gyakran öncélúvá válik, mintha Joe Wright beleszerelmesedett volna a saját rendezői találmányába - Anna Karenina helyett. Ez a forma viszont kétségkívül gyönyörködtető: a kosztümök, a látvány, az operatőri munka, a zene a tánckoreográfiákkal nem hiába érdemelt ki Oscar-jelölést. Jó nézni, de így az új Anna Karenina inkább válik érzéki, mint érzelmi élménnyé.