Kiss Tibi: "Lehet rossz idő ellenére jó a buli"

A turnébusz döcög Mosonmagyaróvár felé, amikor hívom. Mivel sosem voltam belsőkörös rajongólány, először azt meséltetem el Tibivel, éppen most mi zajlik egy ilyen utazáson.

Itt a teljes zenekar, a technikai stáb előrement egy másik busszal. Livius elöl ül a sofőr mellett és épp a műszerfal fölött a szélvédőn lengedező Elvis mellé helyezte zoknis patáit. A menedzserünk rendkívül hangosan hangszeralkatrészeket rendel telefonon, én veled beszélgetek, Szilárd egy magazint lapozgat, Fefe egy műanyag palackot ütögetve új groove-okkal kísérletezik, a dobosunk, Gerdesits Faszi a barátnőjével beszélget, mert most ő is velünk utazik. Ezért viszonylag konszolidáltak vagyunk, és kicsit visszafogjuk a férfias poénokat, a csúnya beszédet és a böfögést is...

Rengeteget lehettek összezárva, nem mentek egymás idegeire?

A turné végén van, hogy így búcsúzunk: "jó volt veletek, de még jobb lesz nélkületek..." - de aztán pár nap alatt kipihenjük, és kezdődhet minden elölről.

Hogy sikerült az idei fesztiválszezon és melyik volt a kedvenc fellépésed?

Idén rengeteg koncertet vállaltunk, sok helyre eljutottunk. Nekünk minden koncert fontos - nem is tudnék egyet kiemelni közülük -, mindegyik másért emlékezetes. Lehet rossz idő ellenére jó a buli, viszont sok múlik azon, hogy a közönség mennyire veszi a lapot, és mi éppen milyen passzban vagyunk. Mondjuk kiemelném a határon túli fellépéseinket, azoknak mindig van egy plusz varázsa. És volt egy önálló bulink a Balatonnál, azt is nagyon szerettem.

A budapesti bulitokon mire számítsunk?

Olyan lesz, mint egy ősi népünnepély, amelyen elbúcsúztatjuk a nyarat... bár ez a koncertszezon október elejéig tart, de a fővárosban jó darabig ekkor láthatnak minket utoljára. Úgyhogy rajtunk nem fog múlni - két óra intenzív élményt szeretnénk nyújtani.

Ha már a búcsúzkodásnál tartunk, egy-két éve elég komolyan elterjedt az a városi legenda, hogy készültök elhagyni az országot... mi volt igaz ebből?

Semmi. Olyannyira, hogy még ezek a pletykák se jutottak el hozzánk. Koncertezni szoktunk külföldön, a bulik kb 15%-a határon túl van, de semmi több. Gondolj bele - minket itt szeretnek, de például Indokínában gőzük sincs arról, ki a Quimby... A határon túli és az európai koncertek persze mindig jó élményt nyújtanak, de végleg elmenni nem szeretnénk.

Nemrég bemutattad a fiadat a rajongóknak - neki mennyit mutattál már meg a hivatásodból?

Ármin már járatos a backstage-ben, ismeri a zenekart, de szemlátomást nem egy Quimby-rajongó. Állandóan a Nirvanától kell betenni a Man Who Sold The World feldolgozást: "A gitájos bácsit tedd be!" - mondja és én már tudom, hogy megint végighallgathatom vagy hússzor egy nap ezt az amúgy remek, David Bowie-dalt. Másik kedvence a Red Hot Chili Pepperstől a Californication. Voltunk már koncerteken is, azokat nagyon élvezi.

Zenélni tanítgatod már?

Persze! Mindig mondja, hogy csináljunk dobot. Akkor előkerülnek a lábasok, fazekak, fedők és Isten irgalmazzon a szomszédoknak. És kapott már egy elektromos gitárt is - oké, még csak gombos, nem húros, de hát valahol el kell kezdeni. ValahoI a punk-rock és a free jazz zenei irányzatok között ingadozik. Van még egy csomó egyéb hangszere és több formációja is, egyelőre ösztönösen kísérletezik mindennel, ami a keze ügyébe kerül, így lesz majd belőle kiváló építész.

A Kultúrcsemege olyan rovat, amelyben a mi kedvencünk - te - ajánlja az ő kedvenceit...

Az első ajánlatom egy színházi előadás, a Katonában szeptember 27-én játsszák a Virágos Magyarországot, annak a darabnak mindig van releváns mondanivalója. A másik két kedvencemnek szomorú aktualitást ad, hogy mostanában elég sok öngyilkosságról olvastunk a hírek között. A szomorkodóknak ajánlom Nick Hornby Hosszú út lefelé című regényét és egy filmet, amelynek az a címe, hogy Csuklónyiszálók (Wristcutters: A Love Story). A témát garantáltan feloldó művek ezek.