Édesanyja helyett lett ismert a műsorvezető

Amikor a műsorvezető szakított az MTVA-val, akkor jött el az életében a pillanat, hogy papírra vesse a történetet, ami fejben már régóta készen állt. Így született meg a Jöttem, hadd lássalak című könyv. A regény már a nyomdában van, és Kriszta a Life.hu-t tisztelte meg azzal, hogy elsőként beszélt erről a hatalmas vállalkozásról, érzelmi hullámvasútról, amit a mű születése során megélt.

- Miért érezted, hogy meg kell írnod ezt a könyvet?

- Mindenkinek valahogyan el kell búcsúznia az elvesztett, szeretett személyektől, én így teszem.

- Ehhez neked el kellett merülnöd a múltban, sebeket kellett feltépned. Nem volt nagyon nehéz?

- De, hogyne. Időnként nevettem, máskor sírtam, volt, hogy egyszerre mindkettőt. Megesett, hogy zokogva írtam, előfordult, hogy nem is tudtam dolgozni, annyira felkavartak az emlékeim, vagy az előkerült dokumentumok. A gyásznál intimebb dolog nem létezik, ezzel nekem is egyedül kellett megküzdenem. Talán az volt a legfelkavaróbb, amikor kezembe került az az ötsoros, a fájdalom miatt hatalmas betűkkel papírra vetett levél, amit az anyukám nekem írt a szülőszobán, amikor velem vajúdott. Ebben annyira benne volt az ő személyisége, talán ez volt a legnehezebb pillanat a négyhónapos munka során.

- Mi változott azáltal, hogy végigmentél mindezen?

- Új fejezet nyílik az életemben. Ezzel a regénnyel tartoztam neki. Ő egy olyan karakter volt, akit meg kellett írni, hogy az örökkévalóságnak megmaradjon. Egy hihetetlenül mélyérzésű és intelligens nő, akinek az volt a tragédiája, hogy kevesen értették. Én azonban már tökéletesen értem. Azt azonban fontos tudni, hogy a Jöttem, hadd lássalak egy regény. A főszereplő igazi, de a történet egy része fikció és a neveket is megváltoztattam.

- Szerinted miért adatott ennek a nagyon különleges nőnek ilyen tragikusan rövid idő?

- Akik ismerik a rákbetegséget, azok tudják, hogy a fizikai tünetek hátterében mindig állnak lelki tényezők is. Anyu életében is voltak olyan folyamatok, amelyek elvezettek a betegséghez és ehhez a végkifejlethez. Egy igazi tragikus hősnő volt, úgy is élte az életét. Színpadra vágyott, és a figyelmet végül nem kapta meg. Mélyen megélte ennek a tragédiáját. Emellett nagyon kemény dohányos volt, erős cigarettát szívott, nem véletlen tehát, hogy a tüdeje betegedett meg.

- Nagyon szépen írod le az elvesztését. Hogy élted meg ezt akkor?

- Elengedni valóban szépen tudtuk egymást, az utolsó pillanatig mellette voltam. Utána jött a neheze, átmentem a poklok poklán. Különböző szakaszait éltem meg a gyásznak, annak, aki átment hasonlón, ismerős ez a folyamat.

- Mikor hiányzik édesanyád a leginkább?

- Most már máshogy hiányzik, mint régen, hiszen eltelt 15 év, már sokkal mélyebben van bennem. Akkor érzem fájón a hiányát, amikor fontos dolog történik velem: házasság, gyermekszületés, boldogság, boldogtalanság, de a mindennapokban is néha. Érdekelt volna, hogy ő mit gondol arról a világról, amibe belekerültem. Mindig reflektorfénybe vágyott, én pedig nem vágytam, de újságíróként mégis belesodródtam. Ő biztosan örült volna, hogy ha felismeri a hentes, nekem ez annyira nem fontos.

- Anyaként mi az, amit hozol belőle?

- Azt, hogy a fogantatásától kezdve mélyen tisztelem a gyerekemet, teljes jogú embernek kezelem, emiatt sem szerepel a sajtóban, hiszen ugyanolyan jogai vannak, mint bárki másnak. Komolyan veszem őt és a kérdéseire igazi válaszokat adok.

- Viszontlátod benne az édesanyádat?

- Cserfes és mindenről van vélreménye. Ebben nagyon hasonlítanak.

- Beszélsz neki a nagymamájáról?

- Persze, sokat mesélek neki róla és amikor három-négyévesen elkezdte érdekelni a születés és halál kérdése, akkor elmondtam neki, hogy miért nincs már köztünk az egyik nagymamája.

- És benned mi az, ami jelen van az anyukádból?

- (Egy hirtelen mozdulattal leborítja az üdítőt.) Például ez, hogy magamra öntöm az üdítőt interjú közben, hogy nem tudok úgy randevúzni, hogy ne essen le a fél főfogás az asztalról, vagy hogy kizuhanok az autóból, mert rálépek a ruhám szélére, ezek például rá is jellemzőek voltak. Ahogy az is, hogy most is kötéssel a karomon ülök itt, mert mint valami Bridget Jones átesem a 80 kilós kutyámon, rá a laptopom szélére és lezúzom a karomat. Anyám is olyan koordinációs képességgel volt megáldva, mint én. (nevet) Az önirónia is ugyanaz, ugyanúgy tudok nevetni magamon, mint ahogy ő tudott.

- Te viszont nem vagy önpusztító.

- Nem, belőlem nagyon sok van az édesapámból is, aki józanabb, megfontoltabb ember. Persze, én is ki tudok borulni, sosem vagyok elégedett azzal, amit csinálok, ahogy anyu sem. De én elfogadtam, hogy az ember néha elveszti az egyensúlyt és például egy ilyen könyv megírása során kicsit összeomlik. Aztán újraépül.

- Meg tudtad bocsátani anyukádnak, hogy ő nem tette le a cigit és ilyen korán elment?

- Nincs jogom, hogy emiatt haragudjak rá. Neki ennyi adatott, és most, hogy megszületett a könyv, már nem tartozunk egymásnak semmivel, úgyhogy most már lehet új lapot nyitni a "mi kapcsolatunkban". Sosem haragudtam rá, hiszen az életemet kaptam tőle.

- Az öcséd még nagyon kisfiú volt, amikor meghalt az anyukátok. Te nevelted őt tovább?

- Igen, részben, bár ő néha rám szólt, amikor túlságosan anyáskodtam. De tény, hogy sokszor anyja helyett anyja voltam, amennyire tudtam, fogtam a kezét.

- Túl vagy ezen a nagy munkán. Most, hogy nem vagy képernyőn, mi az, ami kitölti a mindennapjaidat?

- Életem egyik legboldogabb és legharmonikusabb időszakát élem. Az írás most a legfontosabb, mellette pedig rendszeresen együtt dolgozom a UNICEF-fel a gyermekjogokért. Végre minden nap mehetek a lányomért az iskolába, amire sokáig nem volt lehetőségem. Nagy ajándék, ha az ember ennyi időt tölthet egy hét és fél éves kisemberrel. Lola annyira egyszerűen és jól látja az életet, ami helyretesz bennem is dolgokat, mutatja az utat.