Míg manapság korszerű gyógyszerekkel és terápiákkal próbálnak a mentális betegségekkel küzdők állapotán javítani, addig 100 évvel ezelőtt még sokkal brutálisabb eszközökkel "űzték ki" az emberek fejéből a kórságot. Egy elmegyógyintézetbe való beköltözés pedig sokszor egyenlő volt a halálos ítélettel.
Az ilyen intézmények legfőbb feladata inkább a betegek elkülönítése és őrzése volt, mintsem a konkrét gyógyítás. Viszont, ha gyógyításba fogtak, abban nem sok köszönet volt: az akkori módszerek ugyanis alig különböztek azoktól az eljárásoktól, amelyekkel a korábbi századokban az ördögöt akarták kiűzni a "megszállottakból".
A Willard Elmegyógyintézet is egy ilyen hely volt.
A Willardban egy beteg átlagosan 30 évet húzott le, a legtöbbnek esélye sem volt, hogy visszakerüljön a társadalomba.
Ha pedig egy beteg meghalt – és a nagyjából 50 000 beteg fele az intézmény falai között hunyt el – testét az intézménnyel szemközti utcában, névtelen sírokba temették.
Az elhunyt betegek holmiját az intézmény padlásán tárolták, egészen 1995-ig, a kórház bezárásáig. 1995-ben egy dolgozó talált rá az összesen 400 bőröndre, bennük az 1910 és 1960 között beköltözött egykori lakók tárgyaival.
Néhány évvel ezelőtt Jon Crispin fotós ablakot nyitott a múltra, kinyitogatta a bőröndöket, és egy fotósorozat keretein belül bemutatott egy apró részletet a Willard lakóinak életéből.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.