A nő, akinek a stílust köszönhetjük - Coco Chanel útja a sikerhez

Cikkünk szerzője Takács Nóra, a Hogyan legyek jó nő? sorozat háziasszonya Csatlakozz Nórához az iWiW-en és a Facebookon!

Gabrielle Chanel 1883. augusztus 19-én látta meg a napvilágot Saumur gyönyörűséges városkájában, Franciaországban. Édesapja, Albert Chanel kalmár volt, édesanyja, Jeanne Devolle varrónő. A család szűkös anyagi körülmények között élt, luxusra, szép ruhákra nekik sosem telt. Az anyagi szegénység egy súlyos dolog, az érzelmi szegénység azonban talán még komolyabb teher egy gyerek számára. A kislánynak bőven kijutott mindkettőből. Édesanyja nagyon fiatalon, 33 évesen meghalt tuberkulózisban, mire apjuk úgy döntött, ideje olajra lépni, nehogy már neki kelljen gondoskodni mind az öt gyermekéről. Amerikába utazott szerencsét próbálni, a lehető legkevesebb sikerrel. Három lánya, Julie-Berthe, Antoinette és az akkor csupán 12 éves Gabrielle árvaházba kerültek, hatéves kisfia, Lucien és tízéves bátyja, Alphonse egy tanyára mentek dolgozni.

Gabrielle lelkébe és elméjébe olyan mélyen beleégett az árvaházi élet, hogy nyomai későbbi munkáiban, terveiben egyértelműen felismerhetőek. Innen ered a nővérek egyenruhájának keményített gallérja, a visszafogott színek használata, az épületre jellemző egyenes vonalvezetés. Egyes vélemények szerint Gabrielle Chanel a divatház egymásba fonódó, elegáns C betűs logóját az árvaház ciszterci rózsaablak mintáiból, az ott látható cirádásan összekapcsolódó C betűkből merítette. Más elmélet szerint Gabrielle későbbi emlékeiből táplálkozva alkotta meg a híres logót. Nagy hatással volt rá például az, amikor 1920-ban Iréne Bretz kastélyában járt. A Chateau de Crémat címerében szintén sok és érdekesen egymásba fonódó C betű található. Hogy mi az igazság, nem tudni, az viszont bizonyos, hogy maga a logó végül nagyon szépre sikerült.

Gabrielle 18 éves koráig élt az árvaházban, utána a moulinsi Notre Dame intézetébe került, ahol megtanult varrni. Ez volt az első olyan dolog az életében, amiben végre valahára örömét lelte. 1903-tól babaruhák és kelengyék varrásából tartotta el magát, majd pár évvel később úgy döntött, ideje szerencsét próbálni más területen is. A színészet mindig is vonzotta, szórakoztatónak találta, hogy az ember egy estére valaki más bőrébe bújhat - valakiébe, aki szerencsés, gazdag vagy csak egyszerűen boldog. Gabrielle meglátogatta Vichyben élő bácsikáját és itt is maradt. Érkezését követően hamarjában elvállalt minden szerepet, amit kiosztottak rá. Eleinte háttérszereplő volt kávéházi darabokban, később az éneklésbe is belekóstolt és meglepő sikert aratott. A közönség rajongott a sanzonokért, amiket előadott, kedvencük a Qui qu'a vu Coco dans l'Trocadéro? volt, ami után Gabrielle-t mindenki csak Cocónak szólította.

Coco Chanel nem volt legendásan szép nő, viszont vonzó volt, színpadi sikerei pedig csak fokozták ezt. Így esett, hogy feltűnését követően élénken érdeklődni kezdtek utána a férfiak. Elsőként Etienne Balsan jómódú hivatalnokkal randevúzgatott. Ő vezette be Cocót a felső tízezerbe, megmutatta neki az uralkodó szokásokat, az etikettet, megtanította, melyek az illendő társalgási témák. Néhány hónap múltán szerelmük szertefoszlott, Coco azonban ekkor már szerves része volt annak a körnek, amelyből többé nem is volt hajlandó kilépni. Megismerkedett a szénszállításból meggazdagodott Arthur Capell-lel, akinek még saját lovaspólócsapata is volt. Szerelmük elég erősnek és tartósnak bizonyult a nagy döntéshez: Coco felhagyott az énekléssel és Párizsba költözött a férfihoz 1909-ben. A színészi munka többé szóba sem jöhetett, az illendőség megkívánta, hogy Coco ne dolgozzék. Ő azonban nagyon okosan átlátta, hogy akár segítség árán is, de teremteni kell magának valamit, amivel a későbbiekben foglalkozni tud. Valamit, ami csak az övé. Így a férfi támogatásával ugyan, de megnyitotta kalapkészítő műhelyét a Boulevard Malesherbes-en.

Első sikerét egy szalmakalap hozta el, amely semmiben sem hasonlított az addigi habos-babos, szalagos kalapokhoz. Egyszerű volt, de a maga nemében csodás: letisztult, elegáns és célszerű. Ez a hármasság jellemző egyébként a későbbi Chanel ház egészére. Kitűnő ízlésének, pompás ötleteinek és fáradhatatlan munkatempójának köszönhetően a bolt sikeres lett olyannyira, hogy következő üzleteit már saját tőkéből tudta finanszírozni. Első saját üzlete, a Chanel Modes az elegáns rue Cambon 21. címen nyílt meg, ami tökéletes helyszínnek bizonyult. A kalapok óriási sikert hoztak Cocónak, aki ezt követően még két újabb boltot nyitott. 1918-ra rendkívüli üzleti érzékkel felismerte, hogy a kifinomult hölgyeket nem csupán a kalapok, hanem az egyéb kiegészítők is nagyon érdeklik és szívesen viselnek csinos, elegáns szabású ruhákat. Coco úgy döntött, hogy ideje új üzlet nyitnia, méghozzá az azóta legendássá vált rue Cambon 31. szám alatt. A földszinten magát a butikot találták az érdeklődők kalapokkal, kiegészítőkkel és krémekkel. Egy szinttel feljebb már a csodás Chanel-ruhaköltemények vártak a vásárlókra, míg a második emeleten maga Coco lakott. Itt dolgozik ma egyébként Karl Lagerfeld, a Chanel ház jelenlegi tervezője.

Az árvaházi gyerekkor nincstelensége és boldogtalansága után 1921-re teljesen megváltozott Coco élete. Coco Chanel igazi sztár volt már akkor is, az egész város érte rajongott, főleg, amikor megalkotta azt a parfümöt, ami a húszas években belengte Párizst. Coco 1921-ben épp a francia Riviérán nyaralt, amikor összehozta a társaság Ernest Beaux-val, a híres parfümkészítővel. Coco nagyon megörült a találkozásnak, és egyből arra kérte a mestert, hogy csináljon egy olyan illatot a számára, amely teljesen egyedi. Egyediséget pedig ekkoriban csak egy dologtól kaphatott egy parfüm: ha mesterséges volt. Ekkoriban ugyanis a parfümök, illatszerek alapanyaga minden esetben a virág volt. Mesterségesen előállított, vegyített, kevert illatról még nem hallott a világ.

Ernest, a vegyész már régóta tanulmányozta a különböző aldehideket, amelyek a desztillálási folyamat során egyre erősödő virágillatot árasztanak. Miután Coco beleszippantott a próbamintákba, elégedetten mosolygott, majd kivette az ötödiket a sorból, mert ez volt a szerencseszáma. Így lett az azóta legendássá vált parfüm neve: N°5. "A kollekciómat az ötödik hónap ötödik napján indítom el a piacon, így hagyjuk meg neki az ötös számot, amely szerencsét hoz majd neki is" - mondta. Hozott is. Ez ugyanis a világ mai napig legünnepeltebb illata. Óriási zárójelben teszem hozzá, nekem nagyon facsarja az orromat, de a maga korában úttörő volt. A N°5 igazi illatforradalmat indított, tovább hirdetve Coco Chanel nevét a világban. Maga a tervező így vélekedik a parfüm fontosságáról: "Egy olyan nő, aki parfümöt nem visel, annak jövője sincsen" - mondta 1923-ban.

Coco Chanel híre hamarosan megérkezett a tengerentúlra is. Amerikában a nők ujjongva fogadták a kényelmes, ám továbbra is elegáns ruhadarabokat, amik végre megszabadították őket a szoros fűzőktől. Eljött a fájdalom nélküli sikk ideje. Coco rövidre vágatta a haját, sutba dobta a fűzőt, nadrágot viselt, sőt az sem zavarta, ha a nap kicsit megfogta nyáron. Stílusa meglehetősen új volt, de korántsem bonyolult. Szakított az addigi komplikált és nehéz öltözékekkel, helyette azt kiáltotta: ebben ugyanolyan elegáns leszel, csak közben nem fulladsz meg! Ihletet a közvetlen környezetéből merített. Legjobb példa erre annak a norvég matróznak a dzsörzétrikója, amely annyira megfogta Cocót, hogy hamarosan elkészítette a mariniere-t, a kék-fehér csíkos pólót, ez pedig hamarosan a luxus tengerparti üdülők kedvelt női viseletévé vált. A vásárlók megőrültek érte, a szakma pedig a haját tépte dühében. Dior, Givenchy és Lanvin is kénytelen volt szakítani a bonyolult ruhakölteményekkel és egyszerűbb darabokat kezdtek tervezni, hogy visszacsábítsák az elpártolt vásárlókat. Chanelt viselni hamarosan a létező legnagyobb divat lett. A klasszikus dzsörzé kosztümökből már nem tudtak annyit varrni, hogy kielégítsék a szükségleteket.

Amikor pedig a kis feketével előállt, hamis gyöngyfüzérekkel, a világ meghajolt előtte. Addig senki sem merte piszkálni a fekete színt, hiszen az mindig is a gyász színe volt. Coco viszont egy csapásra az elegáns nő színévé változtatta. A második világháború idején üzleteit kénytelen volt bezárni, de a gondterhes idők múltával újult erővel nyitotta újra. Ennek alkalmából pedig megadta a világnak az első válltáskát, ami a 2.55 nevet viselte. Nem véletlenül, az 5-ös szám mindig szerencsét hozott a Mademoiselle-nek. Most sem volt ez másként, a táskából hatalmas szenzáció lett, mai napig kultikus kiegészítő. "Elegem lett abból, hogy kézben vigyem a retiküljeimet, és elhagyjam őket, ezért ráraktam a táskára egy szíjat, és a vállamra tettem" - mondta Coco Chanel nemes egyszerűséggel a táska kapcsán. Így kell stílusosan talpra állni a sötét évek után.

A háború alatt egyébként sok kritika érte amiatt, hogy viszonyt folytatott Hans Gunther von Dincklage német tiszttel, akinek köszönhetően nem kellett kiköltöznie kellemes szálláshelyéről, a Ritz Hotelben található lakosztályából. Harminc év után, 1971. január 10-én itt is halt meg, mint a világ valaha élt legnagyobb stílusteremtője. Sosem ment férjhez, független, modern nő maradt mindvégig, aki felépített egy akkora birodalmat, amelyet nő még soha addig. Élete utolsó napjáig keményen dolgozott.

Coco Chanel nagyon mélyről küzdötte fel magát. Öntudatos, bátor, emancipált nő volt és egyben a XX. század legkiemelkedőbb divatikonja is. Csodálatra méltó az az erő, amivel a saját útját járta, függetlenül, büszkén, határozottan. "Ha szárnyak nélkül születtél, ne akadályozd meg, hogy kinőjenek" - mondogatta. Igaza van.