Ember, gerinc, ne rinyálj! - az elhagyott pasi naplójából

Én meg, miután hazajöttem, tökre megörültem, amikor megláttam saját kedvenc hipermarketemben, hogy már dobozos gazpachót is lehet nálunk kapni. Spanyol, nuku adalék, biztos tök olyan, gondoltam, amilyet én csináltam ezerszer Petrának, magunknak. Ám egyedül, csak magamnak már nem bíbelődtem volna vele, naná, pucolni a raklap zöldséget. Hónom alá csaptam egy dobozoltat.

Aztán az volt, hogy amikor befordultam a tejes pultok közé: hát ki guggol ott, kedvenc joghurtjait nézegetve? Petra, ugye, aki alig egy hete rámolta ki a lakást, miközben még Norvégiában voltam. A tejtermékek között értettem meg először, de úgy igazán, hogy mekkora bajban vagyok, mégpedig abból, hogy majdnem elslisszoltam mögötte. De ne már, mondtam magamnak, gerinc, ember, gerinc, ne rinyálj. Ráköszöntem, hogy: "Szia Petra". Olyan gyűlölettel nézett fel rám, mintha csak minap rámoltam volna ki a lakását. Gyorsan mondtam, hogy tudom, volt egy kis feszkója a húgommal, bocs érte, rossz volt a szervezés, én is ludas vagyok benne, biztos.

Hozzátettem: tizenöt évünk fontosabb annál, szerintem, hogy ne hülye feszkókkal zárjuk le a cuccot. Erre azzal jött, hogy akkor mielőbb egyezzünk meg az egyebekről is. Lóvéra gondolt, persze. Csak megszólalt bennem a vészcsengő, és mondtam, hogy majd az ügyvédeink keresik egymást. De karcolt rendesen, hogy ezt kellett mondanom. Aztán ott is hagytam, de még láttam, hogy egy magas, jóvágású faszi lép mellé, amint odébbállok.

Magamban törpetábornoknak hívtam a mentőtisztjét, mert tisztként ugye nem civil, ha meg rangja van, legyen mindjárt a legnagyobb. Viszont kis gnómnak lőttem be, hiszen utánam csak valami ilyen jöhet, utánam azért bizonyos szempontból csak lefelé kell, hogy vezessen az út. A külsőségeket illetően rendesen mellétrafáltam. Legjobb lett volna kipucolni a boltból, nem tovább keringeni a gondolák között, mint egy hülye. De muszáj volt, és egy újabb doboz gazpacho is a hónom alá került valahogy. Ez az egész nekik is baromi kényelmetlen lehetett, vagyis hát remélem.

Igyekeztünk már össze sem nézni, csak aztán pont szembe kaptam őket az italos polcok között, és akkor nem volt mese. A csávóra azért rá nem pillantottam volna akkor se, ne higgye, hogy számomra létezik, de Petrának pont a szeme közé, ahogy ő is nekem. És alig percekkel később, hogy majd' szétrobbant a gyűlölettől, látom ám, hogy valami egészen megváltozott benne, mert úgy nézett rám, olyan elesetten, szeretettel, reménykedve.

Csak hát, hogy is mondjam, lehetetlen helyzet volt, ahogy közeledtünk ott egymás felé, balján a törpetábornokkal a borok, sörök, röviditalok sorfala között. Szótlanul léptem el mellette, mellettük, és csak a szemöldökömet húztam fel tanácstalanul. És azután már csak az ügyvédek és a bíró jelenlétében találkoztunk.

Tényleg, a gazpachók jutottak most eszembe, hogy milyen hülye is az ember. Mert aztán ott maradtak a hűtőmben, lejárt a szavatosságuk, ki se lettek nyitva, mindkettőt bontatlanul vágtam a kukába hónapokkal később. Szóval, vagy ezer froncsi a kukába, micsoda marhaság.