Nejlonzoknis szex az X-Faktor színpadán - kritika

This is it. A pillanat, amire mindannyian vártunk - vagy ha nem is mindannyian, tehetségkutató-függők és az RTL Klub producerei mindenképpen. Szombat este ebben az évadban először nézhetjük ugyanis élőben, hogyan utánoznak tehetséges ismeretlenek aktuálisan népszerű énekeseket és együtteseket (ez most kivételesen nem cinikus firkászduma, konkrétan ez a koncepció), az új műsorvezetői felállásról és mentorokról nem is szólva. Most nem mentenek meg senkit a vágók és a szerkesztők, amit látunk, az van. De mégis mit látunk?

A műsorvezetők egész este visszafogottan végzik a dolgukat, Lilu szerencsésen előtérben van, sokat beszél, és tökéletes estét ígér, Istenes Bence partnere ruhájához illő zakóbélést villant, majd flörtölni próbál (férfi vagyok, fogom a fejem), Tóth Gabi - nem hiszitek el! - izgul, Alföldi élőben is olyan határozott, mint felvételről, Geszti és Szikora pedig nem félti a tanítványait.

Utóbbi csapata kezd, az MDC technikailag hibátlan, rockra hangszerelt uncsipopot játszik a műfaj minden kliséjével: stadionrock-hadonászás, közös mikrofonba éneklés, fast fashion ruhák. A lelkemben rejtőzködő punk hálás Alföldinek, akinek sok volt a mosoly és kevés a keménység, Gesztinek tinibandaként tetszik, amit ő bóknak szán, reméljük, azért szabad az interpretáció. Alföldi gimis (de nagyon felnőtt) csepeli lánnyal indít; Péterffy Lili elmeséli, hogy őérte fél évig fel sem könyökölhetett az anyukája és most az X-Faktorban dől el, hogy megérte-e a sok szenvedés, érdemes volt-e megszületnie. Azért én remélem, nem ezen múlik a válasz, Lili mindenesetre a kilencvenes évek Tori Amosának vehemenciájával és fizimiskájával hozza Miley Circus Wrecking Ballját (messzire ment az előzőleg hozott Kispáltól, nem baj), rendkívül meggyőző, Alföldi meredten és elégedetten szuggerálja. Itt kell megjegyeznem, hogy a korábbi évadokkal szemben a hangosítás, a zenei alapok és az énekhang aránya tévén keresztül is tökéletes. Aztán arról megy a vita, hogy a hadonászás megjátszás vagy szimpla rutintalanság, illetve, hogy voltak-e hamis hangok, azt viszont mindenki megértette, hogy miért vitte tovább Alföldi.

Gabi első embere, Marci flegmán és lustán készült egy hónapon át, az őt felvezető kisfilm nem éppen hízelgő, a kérdés, hogy ezzel a dramaturgiai csavarral megelőlegezik-e a bukást, vagy így akarják elérni, hogy még nagyobbat üssön a kirobbanó teljesítmény. Kereskedelmi tévét nézünk, úgyhogy természetesen a szándék az utóbbi, az előadás viszont modoros és izzadságszagú, a mentorok pedig eufemisztikusan fogalmaznak, Alföldi szerint ott kellett volna kezdeni, ahol abbahagyta, Szikora elszégyellte magát a hamis mosolyától és Gesztinek is sok volt. Hát most ez van - összegez Gabi, akin látszik, hogy megkönnyebbült, hogy a szöveget legalább nem felejtette el.

Geszti üdvöskéje, a Barátok köztből ismert Bozsek Márk már a második férfi, akit úgy néz ki, mintha egy metroszexuális stylistnak kellett volna felöltöztetnie egy kanadai favágót. Szikora azonnal bele is köt, szerinte nem elég gyűrött, a hang amúgy jó volt, a színészi teljesítmény közepes. Alföldi a profizmust látja, az embert nem, Gabi is hiányolja a jelenlétet. Márk önkritikát gyakorol.

Alföldi Botánovics Lilije nem csak az első tényleg imádnivaló produkció, de az első, ami tényleg arról szól, amiről az X-Faktornak egy boldogabb univerzumban szólnia kellene: a zenéről. Lili csak az egyik - egyébként egyszerre határozott és visszafogott - főszereplő a színpadon, a másik Dusty Springfield, a Son of a Preacher Man eredeti énekese. Kivéve a végét, ahol konkrétan Aretha Franklint látjuk. A zsűrizést nem is részletezném, csak még annyit, hogy bár nem látok Lili fejébe, lehet, hogy nem azért nézett gyanakvóan Gesztire, mert nem értette vele egyet, hanem mert a népszerű reklámguru lazán édesemezte.

A lány nem csak a saját erejét mutatta meg, hanem a műsor gyengeségét is. Ezek után mindennél jobban érzem, hogy az egész arról szól, hogy dekoratív, aranyos fiatalok éneklik hol jól, hol kicsit kevésbé jól azokat a dalokat, amik amúgy kifőzdékben és fodrászüzletekben duruzsol a rádiókból. Érdekes, hogy - mintha csak titokban ők is így gondolnák - a zsűri rendre az életet, a jelenlétet, az energiát hiányolja, Szabó Ádám után például megegyeztek abban, hogy elkélne a színpadra némi kosz és mocsok, persze metaforikusan. Amilyen jól hangzik, olyan biztos, hogy nem következik be. Eckert Anikó meggyőzően, de kicsit bizonytalanul hozza a dekadens-füstös hangú bárénekesnőt, a fegyvermániás tesztoszteronbomba Csordás Ákos laza és határozott, hibátlan hanggal, simán elment volna mellékszereplőnek A nagy balhéba, ha hatvan évvel ezelőtt és egy óceánnal arrébb születik. Az viszont már biztos, hogy most napokig Alföldi metaforájával álmodunk: "ez a sapka olyan, mint nejlonzokniban szexelni". Lilu szerint "a csajok hátul" imádták.

Ugyanebben a szellemben folytatják a többiek is (Fat Phoenix, ByTheWay, a mindig lehengerlő Krasznai Tünde és a végtelenül szerethető Danics Dóra), minden előadás korrekt, rendben van, a mentorok sem hátast nem dobnak, sem az arcuk nem olvad le a szégyentől, szóval biztonságos középszer, langymeleg hangulat. Na jó, Krasznai Tündénél megint összejött a tökéletes dal-hang együttállás, szóval: a zene. Utóbbiból remélem, több lesz később, amikor már nem ragaszkodnak a toplistás dalokhoz. A toplistának ugyanis, mint tudjuk, nem sok köze van a minőséghez.