Te melyik korban élnél legszívesebben?

Gil egy sikeres forgatókönyvíró és válságban lévő szépíró egyszerre, aki csinos, de felszínes menyasszonyával és annak családjával Párizsban tölt néhány hetet. Szabályosan beleszeret a városba és annak hangulatába, és szívesen ide is költözne, csak hát ugye azok a fránya elvárások nem engedik, ám a sors (vagy kit tudja, mi és ki) furcsa ajándékkal lepi meg: egy este magányos kóborlása közben éjfélkor felveszi őt egy régi autó, és átviszi a húszas évek Párizsába.

Gil a helyzettől lenyűgözve ismerkedik össze az akkori virágzó művészvilág mára klasszikussá vált alkotóival: együtt iszik Hemingway-jel, filmötletet ad Bunuelnek, beleszeret Picasso barátnőjébe... Nappal vissza kell térnie a "valóságba", de éjfélkor újra és újra várja őt az a kocsi, neki pedig előbb-utóbb meg kell találnia a helyes utat és saját magát a két világ között.

Woody Allen valamikor arról volt híres, hogy minden filmjét New Yorkban forgatja. Ez már a múlté: újabban előszeretettel ruccan át Európába, hogy egy-egy nagyvárost ne csak forgatási helyszínül, de témaként is használjon (Match Point, Vicky Cristina Barcelona). Az "európai sorozat" új darabja az Éjfélkor Párizsban, amit a jövőben akár a francia főváros imidzsfilmjeként is vetíthetnek majd, mert Párizs a varázslatos oldaláról jelenik meg benne a maga kulturális örökségével. Kicsit képeslapszerű, kicsit felszínes, de mégis magával ragadó és szórakoztató Woody Allen Párizs-képe és Párizs-filmje - süt belőle, hogy az öreg mester rajongója a francia kultúrának (no és az egykor Párizsban élő amerikai művészeknek).

Az elsőre kicsit furcsa választásnak tűnő, de jól működő főszereplő, Owen Wilson egyértelmű Woody Allen-alterego: még a gesztusait is mintha a rendezőjétől kölcsönözte volna ehhez a filmhez. Láttunk már ilyet: Woody Allennek volt pár mozija, amelyben (már) nem ő játszotta a főhőst, akit ugyanakkor egyértelműen magáról (vagy ha ragaszkodunk az általa mindig hangoztatott különbségtételhez: korábbi filmjei főszereplőiről) mintázott. Így játszott már "Woody Allent" Kenneth Branagh (Sztárral szemben), Sean Penn (A világ második legjobb gitárosa) vagy Jason Biggs (Csak az a szex) is.

A jelen idősíkjában csetlő-botló többi szereplő szintén olyan, mintha már láttuk volna őket korábbi Woody Allen-filmekben - és emiatt azt is tudjuk, mi fog történni velük. Így ez a vonal nem is annyira érdekes a filmben, az igazi élvezetet a múlt jelenti, mi is alig várjuk minden este, hogy hősünk mikor kerül át ismét a húszas évekbe. Ott minden szórakoztatóbb, érdekesebb, a nők izgalmasabbak, a poénok jobbak (különösen vicces, amikor a szürrealisták nem értik, mi azon a furcsa, ha valaki két korszakban él egyszerre). Noha a történet végén az hangzik el, hogy egy kor sem jobb, mint a többi, és csak a saját vágyainkat vetítjük vissza a múltba, Woody Allen csak a szavaival állítja ezt: a filmjével épp az ellenkezőjét bizonygatja.