Nők a kés alatt - Terézanyu írása

Én 35 évesen - első szülőként öregnek számítva - úgy döntöttem, hogy gátvédelemmel fogok szülni, és mindent megteszek annak érdekében, hogy természetes úton hozhassam világra a lányomat: úgy éreztem, ezt diktálja a magam és születendő gyermekem iránti felelősségem. Az első kórházban, ahova tájékozódni mentem, ezt mondták: "mi itt nem szoktunk gátvédelmet csinálni, első szülőknél kötelező a gátmetszés." Mivel 2007-et írtunk, nem 1987-et, kerestem másik kórházat.

Mondhatjuk, hogy szerencsém volt, amiért 35 évesen, a statisztikákat meghazudtolva nemhogy gátmetszés, hanem gátrepedés nélkül hozhattam világra a kislányomat. A szerencse is biztosan közrejátszott ebben, és az is, hogy mind a szülést vezető orvos, mind a szülésznő maximálisan támogató volt, együttműködtünk, felnőttnek tekintettek. A statisztikák is bizonyítják - ha a józan észnek nem is hinnénk -, hogy ahol a szülést vezető orvos valóban odafigyel már a terhesség során is a kismamára, bátorítja, empatikus vele, ott sokkal nagyobb a valószínűsége a komplikáció- és beavatkozásmentes szülésnek.

A császármetszések számát tekintve ezen az együttműködésen bőven van még javítanivaló. Mint ahogyan azon is, hogy bár a számuk csökken, még mindig nagyon sok az abortusz, ráadásul minden tízediket 15 és 19 év közötti kamaszlányok szenvedik el.

Esetükben nyilván az ismerethiány és a támogató felnőtt közeg - szülők, tanárok, orvosok - hiánya is közrejátszik abban, hogy nem megfelelően védekeztek. Kinek a felelőssége a felvilágosítás? Első körben a szülőké, de általában ők sem tudják, hogyan kellene beszélgetni erről a témáról. Ráadásul az a felnőtt tud egyáltalán beszélgetni a szexualitásról, aki a sajátjával - a testével is - jó viszonyban van, nem gátlásos. Vajon hány ilyen akad? Az iskolákban a szexuális felvilágosítás többnyire kimerül abban, hogy biológiaórán a tankönyvi képek segítségével a fiúk és a lányok külön megbeszélik a tanárnővel, hogy mit látnak.

Miért nem tanulunk az iskolában (például a nőgyógyászoktól) a testünkről, a szexualitásunkról? Sőt: a szexuális életre való nevelésben a hangsúly nem csupán a szexen, hanem magán az életre nevelésen kellene legyen, mert a testünkhöz, a saját és a másik nemhez, a szexuális vágyainkhoz való viszonyunk alapvetően meghatározza az önbecsülésünket, az önképünket.

Ha egy nő, egy lány megtanulja, hogy miképpen élhet örömteli, biztonságos szexuális életet, akkor nem fog teherbe esni véletlenül. Ha egy vajúdó nő ismeri, bízik a testében, és ebben támogatja az orvosa, akkor nagyon sokat tud tenni maga is azért, hogy elkerülje a műtéti beavatkozást.

A testtudatunk, a testünk megbecsülése - hogy miképpen óvjuk - nem önmagától alakul ki, azt is tanulni, tanítani kell.

Kellene.