Bochkor Gábor: "Én tudok szeretni is" - Szily Nóra interjúja

Amikor megcsörrent a telefonod, meglepődtél, hogy castingra hívnak?

Castingról szó sem volt. Engem már tavaly májusban megkerestek, hogy szerintük nagyon beleillenék a zsűribe, és azt kérdezték, lenne-e kedvem hozzá. Mondtam, hogy a feladatot kimondottan izgalmasnak találom, sőt nagyjából értem is, hogy miért választanának engem, mint figurát. Egyetlen kérdésem volt, hogy kik lesznek még benne. Egyrészt, mert nem tudnék bárkivel leülni, másrészt nagyon fontos, hogy a zsűrin belül milyen az interakció, hogy működik-e a "kémia". Azt tudtam, hogy Falusi Mariann és Bereczki Zoli benne vannak, és bár igazán közelről nem ismertem őket, de nem kételkedtem, hogy rendben leszünk. A negyedik személy nem volt még fix, és amikor kiderült, hogy Mester Tomi lesz, ő pont egy olyan valaki, akire magamban azt mondtam, hogy a régi zsűriből ő kellene. Bejött! Hát így állt össze a négyes.

Hosszú évek óta egy fix csapat tagja vagy, ahol mindenki ismeri a másik rezdülését. Most megint csapatban vagy, de e tekintetben egy új terepre kerültél.

Ebben igazad van, de azt hiszem, hogy talán én vagyok a legrutinosabb közülünk az ilyen jellegű, vagyis a verbális csapatmunkában. Persze azt nem lehetett előre tudni, hogy mennyire fog működni a dolog, mennyire leszünk tekintettel egymásra, milyen presztizsek fognak ütközni, lesz-e sértődés. Már az előkészületeknél, a fotózásnál, a promófilm forgatásánál baromi jó volt a hangulat. Annyira jól összejöttünk: Mariann és három eszméletlen hiú srác. Hát az valami elképesztő! Viszont mindenki bírja a csipkelődést, és ami nagyon fontos, tud saját magán nevetni. Meg is beszéltük, hogy senki nem sértődik meg, ha éppen szurkálunk, de ne is próbáljunk nagyon a másik lelkébe belemászni. Lehet, hogy néha átlépünk egy-egy határt - most három napot forgattunk az előzsűrizés során -, néha volt, hogy valamelyikünk megdöbbent, de sosem sértődött meg senki.

Volt olyan, akinél megszólalt benned a csengő, hogy szerinted döntős lesz?

Volt kettő is.

Na, vajon úgy lesz-e?

Abszolút érdekes lesz, hogy bejön-e. Régen, amikor néztem a Megasztár előzsűrizéseket, akkor Rúzsa Magdinál éreztem ezt.

Amúgy mit gondolsz erről az egészről? Kimondtad azt a szót, hogy "termék". Évente sok " erméket" bocsátunk forgalomba. Sokakban felmerül: mennyit még? Jaj, mi lesz velük? Te szoktál erre gondolni?

Ez foglalkoztat bennünket is. A "Mennyit még?" egy olyan kérdés, amire talán könnyebb válaszolni. Gondolj bele, hogy amikor az első Megasztár elindult, volt olyan, aki 13 évesen nézte. Talán nem is vágyott ide, de közben felnőtt, beérett és tökéletes versenyzővé vált. Tehát a tehetség újra tud termelődni, vagyis merítés vélhetően folyamatosan van és lesz. A másik végén meg fogynak el.

De a piac nem nő...

Ne felejtsük el, hogy a kiöregedés ebben a bizniszben sajnos kegyetlen törvény. Mindamellett, hogy vannak örök értékek, akik mindig is létezni fognak, akárhány évesen csinálnak lemezt, de ebben a felhígultabb popműfajban ez egy világjelenség. Az egész világon sokkal több zenei termék van 2000 környékén, mint a 80-as években volt. Tehát ezért a kihullás is erőteljesebb, de ezt nem mi csináljuk, főleg nem én, és nem is a tehetségkutatók, hanem így működik ma a szórakoztatóipar, ami iszonyatosan felgyorsult.

Igen, de a tehetségkutatón indulók álmokkal érkeznek, és aztán iszonyú nagyot lehet puffanni.

Ez már az utókezelés, amiről beszélsz. Tehát a kérdésed másik fele. Ezen gondolkozom én is. Amikor a TV2-nél felvetettük ezt a problémát - mert Mester Tomi például ugyanilyen érzékeny erre a kérdésre -, azt mondták, hogy igenis tovább akarják gondozni őket, és segíteni a győztes, vagy a győztesek pályáját. Van egy szemléletváltás ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor azért azt tudni kell - és mi sokszor elmondtuk már az előzsűrizés során is egy-egy versenyzőnek -, hogy ez egy nagyon komoly lelki utazás lehet, és bizony nagyot lehet esni is. Ez is benne van.

Te egyébként elindulnál egy ilyen tehetségkutatón? A személyiséged olyan, amelyik szereti az ilyen megmérettetést?

Egyébként nem. Tényleg nem. Nagyon nehéz, mert ez egy kegyetlen műfaj abban az értelemben, hogy három percet kapsz arra, hogy megmutasd, mi van benned. Iszonyatos stresszes szituáció, ami a napi formán is múlik. Biztos, hogy igazságtalan is olyan értelemben, hogy lehet, valakiben jóval több van, és más körülmények között jobban teljesítene, nem egy ilyen stresszfaktorokkal körbebástyázott helyzetben. Szóval én nem biztos, hogy részt vennék ilyenen. Amikor elkezdtem televíziózni, egy popzenei műsorhoz kerestek műsorvezetőt, és engem is elhívtak. A Petőfi Csarnokban egyszer csak ott találtam magam húsz hasonló korú fiatallal és többek között Réz Andris volt az egyik, aki válogatott. Különböző helyzetekbe hoztak: beszéljek a kedvenc előadómról, aztán konferáljak egy klipet, és közben folyamatosan próbáltak kizökkenteni. Állj fel a székre! Ugorj le - de közben dumálj tovább! Nem tudom, hogy ezek hasznos helyzetek-e vagy sem, de akkor nagyon hülyén éreztem magam. Picit bohócnak, majomnak. Úgy gondoltam, hogy nem feltétlenül így tudom megmutatni a tehetségemet, hogy tudok-e folyamatosan beszélni, de végül is engem választottak. Az volt életem első tévéműsora.

Gyerek Ki Mit Tud-on, ilyesmiken nem indultál?

Á, dehogy. Mindig rettegtem, színpadfélelmem volt, meg lámpalázam. Azt nagyon-nagyon nem bírtam soha.

Miből lesz a cserebogár!

De tényleg! Egyébként színpadra nem szívesen megyek ki ma sem. A kamera nem zavar, de amikor több ezer vagy tízezer szempár mered rád, és neked most el kell kapnod mindet dumával, hiszen más tehetségem nincs. Az nekem nem megy. Azt a Boros tudja. Lazán kiáll, beleszól hármat a mikrofonba, és már látom, hogy az az ötezer ember vele van. Lehet, hogy én is meg tudom csinálni, de nem érzem jól magam. Na most ezt az énekeseknek tudniuk kell!

Vágytál újra tévézni?

Nem.

Te érted egyébként, mitől van az, hogy a rádiós koronád nem pottyant le a fejedről sok-sok éve, és hogy a tévében olyan hullámzó volt az, hogy sikerül-e vagy sem?

Hát igen. Nyilván nem én vagyok a legmegragadóbb tévés műsorvezető, ugyanakkor szerintem nem is voltam rossz. A televízióban annyi összetevőn múlik, hogy a műsorod sikeres-e! Pechedre, ha nem sikeres, akkor azt mindig a műsorvezetővel azonosítják. Senki mással. Ez a legnagyobb baj. Én kaptam szerencsétlen műsorokat, szó se róla. Hullámzó volt nagyon. Az RTL Klubnál a Kész átverés show tök sikeres volt. Amikor átkerültünk a TV2-höz, azt mondták, olyan műsort csináltok, amilyet akartok. Ez a legnagyobb csapda. Csináltunk egy vacak műsort. Nem akarom az okait mondani, de tényleg az volt. Meg is bukott. Lekerültünk a képernyőről. Akkor visszahívtak két évvel később, megcsináltuk a Csaó Darwint, ami licencműsor. Jó volt a nézettsége, engem viszont nem elégített ki. Iszonyat hosszú forgatási napok voltak, én pedig csak egy konferáló fickóként álltam ott.

Akkor meg azért kerülsz ki.

Így van. Szóval ez egy nehéz dolog.

De ebben a műsorban ezt nem érzed? Ez is egy óriási produkció!

Nézd! Minden tévéműsorban van olyan, amikor hirtelen tízen próbálnak neked valamit megmagyarázni, de ne felejtsd el, hogy négyen vagyunk és hasonlóan érzünk bizonyos dolgokat illetően. Tehát ki tudunk állni egymásért, és miután jól működünk, nagyon sokszor jó kompromisszumokat tudunk kötni.

De miért mondtad azt, hogy nem vágytál tévézni?

Azért, mert épp amiről mostanáig beszéltem, az kiábrándított. Itt most nem én vagyok a műsorvezető. Tulajdonképpen egy vendég vagyok, aki párbeszédben van a műsorral, olykor a műsorvezetővel. Ennyiben egy kényelmes helyzet, mert még a nézettségi nyomás sem az én vállamon van. Én a Buzera után húztam magamnak egy vonalat, hogy jó, én most már tényleg csak olyan műsorban leszek hajlandó szerepelni, amit előre láthatóan még élvezni is fogok. Anélkül minek.

Gyakorlatilag az agyadból, a poénjaidból, a gyors reakcióidból élsz évek óta. Sosem érezted, hogy kiégsz, vagy nem félsz tőle?

Nem. Méghozzá azért, mert szerintem kétféle poénos ember van. Nem akarok megbántani egy műsorvezető kollégát sem, de vannak a poénkényszeresek, akik mindenre viccesen akarnak reagálni. Nekem nincs poénkényszerem. Tehát én nem is vagyok "úgy" vicces, hanem cinikus vagyok. A cinizmusom az, ami viccessé válik, vagy olykor bántóvá, de hát van ilyen. Mert ami jön, az jön. Nyilván baromi élesnek kell lenni. Ez egy nagyon komoly agyi meló, de mivel én nem poéngyáros vagyok, aki egyszer csak kifogy, hanem egyszerűen csak reagálok helyzetekre, és már van bennem bizonyos fokú kommunikációs rutin, ezért ez jön.

Hogyan töltődsz? Hisz ehhez a készenléti állapothoz az is kell!

Azt a szabadidőt, a levegővételeket, a pihenést, az agyi, a testi feltöltődést amire szükségem van, azt kikényszerítem magamnak. Azzal nem lehet diszponálni. Akkor a telefont sem veszem fel. A hétköznapokon pedig a feltöltődés az, hogy most hazamegyek, picit egyedül vagyok, valamennyit alszom, és Nóri, a kislányom, aki mindamellett egy energiazabáló, mégis iszonyatosan feltölt. Nekem az kell, hogy ott legyek a szeretteim között a házamban, és nem is vágyom sehova. Néha, egyszer-egyszer összejövök a barátaimmal. Ennyi. Nincs semmi extra. Jó ez így, és azt érzem, hogy ez a tavasz is az lesz, mert mindaz, amiben benne vagyok, azt élvezem és izgalommal tölt el. Mi mást akarnék?