Csobot Adél: "Nem szabad összeomlanom"

Ha egy éve belepillanthattam volna az életedbe, talán az iskolatáskás lányt láthattam volna, aki baktat a suliba az anyu által készített tízóraival.

Igen. Mindenképp, ha nem itt lennék, és nem történt volna velem ennyi minden az elmúlt fél évben. Vittem a kis szendvicsemet, tele sok-sok zöldséggel, mellé gyümölcsöt, almát, narancsot vagy banánt. Anyu csomagolta, bár volt egy-két olyan reggel, amikor azt mondta: "Mi lenne, ha egy picit önállósodnál és megcsinálnád magadnak a szendvicsedet?" "Oké, anya, legyen így!" - válaszoltam, de minden maradt a régiben. Általában azért ő ügyelt rám. Most eljött a pillanat. Az van reggelire, amit összedobok magamnak. Nem anyukám készíti az ételt, és nem veszem föl az iskolatáskámat. A kis retikülömet viszem magammal, és végzem a dolgaimat. Nagyon furcsa. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi lenne akkor, ha mindez nem így alakult volna? Akkor 18 évesen minden reggel elmennék a suliba Nagykárolyban, és épp érettségi előtt folyamatosan tanulnék, írnám a matekházit. Ehhez képest most egy önálló Adéllal állsz szemben.

Ennek az önálló Adélnak mégiscsak két élete van. Vár a mateklecke is. Hetente néhány nap a suliról szól, mellette pedig tesz-vesz a kis dizőz.

Igen. Most itt is meg ott is vagyok. Elég kemény. Néha belegondolok, hogy te Jóisten, mennyit utazgatok jobbra-balra, hány kilométert teszek meg egy héten? A határőrök már a nevemen szólítanak. Most be kell pótolnom az első félévet, teszteket kell leadnom, hogy dokumentálva legyen az, hogy elvégeztem, amit kellett. A hét másik felében pedig Budapesten vagyok, teszem a dolgom, fellépéseim vannak.

Maradjunk még a diáklánynál. Az X-Faktor idején ameddig bírtad, leckét írtál a kis szobádban, a Corvin sétányon, de most, amikor újra neki kellett állni tanulni, fogott az agyad a matekképleteknél? Most megint nem dalokat kell memorizálni!

A verseny elején az osztálytársaim rendületlenül küldték a leckéket e-mailen, de bárhogy is próbáltam lépést tartani, kudarcba fulladt egy idő után. Rájöttem, hogy egyszerre nem lehet két lovat megülni, és arra koncentráltam, amire akkor kellett. Most visszaülve a padba nagyon furcsa. Azt gondoltam, hogy nehéz lesz, és talán nem fogok tudni visszarázódni a hétköznapokba - és bár tényleg nem könnyű, mert kimaradt ez a félév - mégis azt vettem észre, hogy jobban tudok figyelni. Meggyőződésem, hogy ez a verseny miatt van. Úgy pörgött a mókuskerék, annyira kellett összpontosítani, olyan sok mindent meg kellett jegyezni! Ez nekem egy "kiképzőtábor" volt, és most, hogy visszamentem tanulni, azt vettem észre, hogy sokkal jobban tudok koncentrálni. Gyorsabban rögzülnek a dolgok. Minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön.

Mit tanulsz például történelemből?

Különböző elméleteket a román történelem alakulásáról. A bevándorlásról...

Irodalomból?

Móricz és Mikszáth Kálmán novellákat olvasgatok, verseket tanulok, a korszakokkal ismerkedem.

Fizika?

Jaj, ne! Mit tanulunk fizikából? Istenem, hirtelen nem is tudom. Ugye, most nem feleltetsz?!

Még adok időt! Biosz?

A genetika a téma. DNS, RNS - minden, ami az öröklődéssel kapcsolatos. Matematikából pedig integrálok, képleteket tanulok.

Akkor integráljunk - mármint az életed különböző területeit és a terveket. Elvégzed a félévet, és utána mehetsz majd érettségire?

Igen. Ezt mindenképpen be kell fejeznem, utána pedig átigazolok egy budapesti gimnáziumba, ahol majd magántanulóként folytatom. Utána pedig szeretnék egy musicalstúdióba járni. A hangomat is szeretném fejleszteni!

Fel sem merült benned, hogy halassz az iskolában? Hisz annyi minden van most.

A verseny közepe táján - amikor már láttam, hogy mennyire élvezem, és éreztem, hogy van esélyem arra, hogy a végéig küzdjek - elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi lesz. Hogyan tovább? Mi lenne a legjobb döntés? Halasszak egy évet és utána üljek vissza az iskolapadba, vagy most, amikor már benne vagyok ebben az állandó pörgésben, csináljam tovább és érettségizzek le? Az utóbbi mellett döntöttem. Tudtam, hogy ha halasztok, akkor később nagyon nehéz lesz újra felvenni a fonalat. Ugyebár elszokik az ember attól, hogy iskolába jár, leckét tanul, vizsgára készül. Jobbnak láttam azt, hogy most csinálom végig, mert most van itt az ideje. 18 éves vagyok, érettségizzünk le!

Anyu hagyná, hogy halogass?

Biztos, hogy nem. Ő is ugyanígy áll ezekhez a kérdésekhez. Örülök, hogy mellettem van, és nagyon sok mindenről ugyanazt gondoljuk.

Akkor is egyetértettetek, amikor cseperedtél? Vagy ráncigálta a "pórázod", és sokat várt tőled? Maximalista volt?

Igazából igen. Anyu is annyi mindent élt át, és mindig látom benne azt a a vágyat, hogy ha valamit csinálunk, akkor ahhoz úgy kell hozzáállni, hogy a legjobbat tudjuk kihozni belőle. Ezt sikeresen megtanultam. Azt gondolom, hogy amit eddig csináltam, azon mindig látszott, hogy mennyire akarom!

Ő már felfogta azt, ami történt?

Kezd hozzászokni ehhez a tudathoz. Látom rajta, hogy most először az életemben tényleg nagyon büszke rám, és bármiről is legyen szó mindig mellettem áll. Megosztja velem a véleményét, ami nekem fontos és hasznos. Hiszen ő nevelt fel és ő ismer igazán. A szemem állásából is tudja, hogy épp mire gondolok. Jó megbeszélni vele a dolgokat. Persze azt is érzem, hogy hiányzom neki. Ritkán készíthet nekem szendvicset - ahogy ő mondja: "Nincs a csivitelő madárka a házban". De nem kelt bennem bűntudatot, nem nehezíti meg a helyzetet. Támogat mindenben, amiben tud.

Apu 9 éve nincs veletek. Valahol elhangzott, hogy érzed, figyel rád. Ti is őrzitek a szívetekben őt?

Igen. Mi vallásos család vagyunk. Akkor, amikor elment, én fel se fogtam, mi történik. Idő kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem. Picit eltolódott a feldolgozás. Elkezdtem gondolkodni és rágódni azon, hogy ez már így van, ezzel együtt kell élni. Nehéz volt, és a mai napig eszembe jut sok minden, amit átéltem vele. Mi a mai napig őrizzük őt, bár nincs köztünk, de mégis itt van velem, figyel, és azt gondolom, hogy minden egyes sikeremhez hozzájárul valamilyen szinten. Ezt most mindenki értse úgy, ahogy akarja, de én tényleg azt gondolom, hogy az a szeretet, az a kötelék, ami apa-lánya között van, az megmaradt, és segít nekem.

Miben hasonlítasz rá és miben anyura - ha már a genetikát tanulod éppen?

Anyuval külsőleg nagyon hasonlítunk egymásra. Apával meg talán az a közös bennünk, hogy nagyon vidám természetűek vagyunk. Azt gondolom, hogy azt a művészi vonalat, amit én képviselek, azt tőle és az ő szüleitől örököltem. Ez jó dolog. Jól vagyok összerakva! Köszönöm nektek, anya és apa!

Azon túl, hogy a tehetségedet támogatták, arra nem lehet felkészíteni és felkészülni, hogy mi minden jöhet. A show elejétől kezdve kaptál hideget és meleget is. Nem tudom, hogy ez a csodálkozó tekintetű kislány hirtelen hogyan tudott páncélt ölteni...

Azt hiszem, hogy erre valamilyen szinten születni is kell. Nyilván az ember nagyon sok mindent meg tud tanulni az életében, főleg, ha ilyen szituációkba kerül. Ezekre rá kell érezni, meg kell érteni és aszerint kell cselekedni. Azt gondolom, hogy nálam ez ösztönösen jól működött. Nyilván voltak mellettem emberek, akik segítettek, és bizonyos dolgokra rávezettek. Emlékszem, amikor még nagyon az elején voltunk - és már akkor sok negatív megjegyzést kaptam -, voltak mélypontjaim és néha tényleg azt éreztem, hogy te jó ég, mit keresek én itt? Akkor inkább hagyjuk, kiszállok! - amit persze nyilván nem akartam. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell nekem olyan dolgokkal foglalkozni, aminek semmi értelme. Miért pazarolnám az energiámat olyanra, ami igazából nem tesz hozzám, hanem csak elvesz tőlem? Folyamatosan előttem volt a cél, amit kitűztem magam elé és megállás nélkül hajtottam előre.

Ha valami fáj, akkor titokban pityeregsz?

Nem. Én az érzelmek embere vagyok, vagyis soha nem titkoltam, ha valami bántott, vagy ha szomorú voltam. Akkor sírtam, és nem azért, hogy megtudja mindenki, hanem azért, mert azt éreztem, hogy ez így van rendjén. Ha boldog voltam, akkor pedig csillogtam-villogtam, csobogtam, mint a patak és nem érdekelt semmi. Én ilyen vagyok. Semmit nem szabad elfojtani, hanem ki kell adni. Azért vagyunk egymásnak mi emberek, hogy segítsük egymást. Általában megtaláltam azt, akire a bajban is támaszkodhattam.

Az ismert embereknek egy része elkezd egy idő után rejtőzködni, inkább úgy csinál "mintha".

Hát, ebbe is bele fogok tanulni, ha muszáj. Nyilván nem fogom szétkürtölni, ha bármilyen kis bánatom lesz, hogy hadd sajnáljanak, vagy hadd legyen az a címlapon, hogy "Csobot Adél összetört". Ahogy azt sem akarom, hogy otthon a kis szobámban, összekucorodva bömböljek magamba fojtva mindent. Biztos ott lesz az a pár ember, akivel meg tudom osztani, ha valami fáj, és másnap úgy fogok felkelni, hogy túl leszek az egészen. Az utóbbi időben olyan szituációkba kerültem - például amikor beteg gyerekeknek és felnőtteknek vittünk adományt -, hogy ráébredtem: Úristen, én milyen piti dolgokat tartottam óriási problémának! Ezek olyan furcsa dolgok. Amíg az ember nem lát bele mások életébe, addig a sajátját sem látja reálisan. Egy-egy ilyen élmény kapcsán annyi minden átértékelődik bennem, és rájövök, hogy nem is olyan rossz az, amit annak hittem, és hogy mi az, ami igazából számít.

Az is egy próbatétel, amikor azzal kell szembesülnöd, hogy röpködnek a férfinevek, és találgat mindenki: vajon Adél ki mindenkivel, hol, mikor, mit csinál? Nem is olyan rég elkezdtelek igazán félteni.

Igen. Felháborítóak, undorítóak és szánalmasak ezek a megnyilvánulások. Nem olyan lány vagyok, akiről ilyeneket lehet feltételezni, de bármennyire is fáj, azt gondolom, hogy majd mindenki megkapja azt, ami jár neki. Nem szabad összeomlanom, sőt, emelt fővel kell továbbmennem, pontosan azért, mert tudom, hogy ezek az állítások valótlanok, és semmi alapjuk nincsen. Egy 18 éves lány vagyok, aki egyik percről a másikra ismertté vált Magyarországon. Ez egy csomag, és sajnos ezek a kellemetlen dolgok is benne vannak. Tudni kell kezelni. Szerepelni kell a médiában, a bulvárban, de meg kell találni azt a pontot, amikor azt mondom, hogy elég, ennél többet nem adok, ennél többet nem vagyok hajlandó elviselni. Én nem ilyesmikre akarok figyelni, hanem mindarra, ami vár rám, amibe belekóstolhatok, a céljaimra, amiket el szeretnék érni. Annyi jó dolog jön most!

Valentin-napon egy est az Orfeumban!

Igen, az lesz az első önálló estem, élő zenekarral! Igazából el sem hiszem.

Kacagsz! Ezt annyira szeretem! Azon gondolkoztam, hogy olyan vagy, mint egy kis művésznő reinkarnációja a múlt század első feléből.

Igen, én is ezt gondolom, bár nem tudom, hogy higgyek-e a reinkarnációban, vagy sem. Néha szoktam azon filozofálgatni, hogy biztosan éltem akkor. Egy 35 év körüli nő lehettem az 1920-as, 1930-as években, aki imádta az éjszakai életet, tudott komoly nőként viselkedni, de ha kellett a bugi, akkor abban is benne volt! Ez az, amire talán születtem. Vagy ami biztos: engem ez vonz. Egy ideje rájöttem, hogy ez az a korszak, ami nekem nagyon bejön.

Kalappal, kis kitűzővel!

Igen. A kis kesztyűcskémmel, szoknyával, kis cipőcskémmel - igen, ez!

A kellékek most már az önálló albérletedben lapulnak. Nem vagy ott magányos?

Nem! Sokat olvasok, énekelgetek, gyakorolgatok, és közben felfedezem önmagam, hogy milyen is vagyok ebben az új életemben. Néha akár mosogatás közben is rám tör ez az érzés, hogy egyedül vagyok itt, mit csináltam ma, mi jön holnap, és egyáltalán mi lesz ebből? Fura, hogy 18 évesen itt élek Budán, de szeretem és élvezem, hogy ez így van!

A madarak azt is csiripelik, hogy nem is vagy egyedül. Tetszik, ahogy Istenes Bencével elviccelitek a faggatózó kérdéseket. Ez a stratégia? Fityiszt mutatni a bulvárnak és nem fecsegni?

Az a baj, hogy a bulvár képes bizonyos dolgokat pillanatok alatt tönkretenni. Igazából ez nem koncepció, ösztönösen jön belőlünk. Egészen addig, ameddig nincs konkrétum, addig nincs miről beszélni. Addig ne rontsuk el azt a pici dolgot, ami van! Sokan beleesnek abba a hibába, hogy kitárulkoznak, és mindent odaadnak, aztán hirtelen már nem is marad semmi az egészből. Ezt a hibát nem akarjuk elkövetni. Hadd történjen minden úgy, ahogy jólesik, és ahogy történnie kell. A saját tempójában, meg a miénkben.