Balázs Klári: "Csak járkáltam és sírtam"

Nemrég ért véget A Nagy Duett. Levegőhöz jutottál?

Levegőt még nem nagyon kapok. Nagyon húzós nyolc héten vagyok túl. Ahogy vége lett A Nagy Duettnek, elkezdtük a Hal a tortán forgatását. Egyszer halasztást kértem, de most úgy éreztem, hogy nem mondhatok nemet.

A második Nagy Duettnél is hezitáltál?

Egyáltalán nem gondolkoztam a válaszon. Hiú vagyok, mint mindenki, és nagyon jólesett, hogy ismét megkerestek. Örültem, és most egy picit máshogy álltam a versenyhez, hiszen sokat tanultam az elsőből.

Miben voltál más?

Határozottabb voltam. Nem tudom, hogy ez a képernyőn mennyire látszott. Egyáltalán nem vettem komolyan a társaim viccelődéseit. Néhányan szóltak, hogy "Te, hát a Kasza Tibi olyat mondott neked...". Erre azt válaszoltam: "Ugyan már! Miről beszélünk? Ez egy játék!"

Te voltál megint a kerítőnő.

Igen? Pedig most nem kerítettem annyit! Nem ment olyan jól az üzlet. A viccet félretéve, nekem egy duettben az érzelem a fontos. Ha az nincs, akkor nem érdemes csinálni. Vagy szerelmesnek kell lenni, vagy utálni kell egymást. Szükség van valamilyen helyzetre, különben unalmas az egész. Nem az a lényeg, hogy a versenyzők hogyan énekelnek.

Ti hány duettszámot tudtok Gyurival?

Szerintem több százat. Nagyon nagy a repertoárunk. Ha egyfolytában énekelnék, nem is tudom, hány óráig, napig tartana. Nagyon édes, amikor fölhív egy szervező, és azt kérdezi: "Nem baj, hogy 45 perces előadás kellene?" Mindig csodálkozom ezen, de kiderült, hogy sokaknak mindössze 25-30 percre futja az előadásukból. Nekünk annyi meg se kottyan.

Meg se kottyan?

De nem ám! Még akkor sem, ha magas sarkúban kell kibírni.

Nevet a szemed, de tényleg nem lehet megunni azt, amit csináltok ennyi év után?

Nem, ha már unod, abba kell hagyni. Amikor fellépésre megyünk, az még mindig egy más állapot - szellemileg és érzelmileg egyaránt.

Megvannak a rítusaitok?

Igen. A készülődés mindig az én feladatom. Berakom a ruhazsákba a fellépőruháinkat, többet is, mert nem mindegy, hogy milyen színű a háttér. Fekete függöny elé például világos ruha kell. Nagyon figyelek. Bepakolom a mikrofonjainkat, a szerződést, a számlatömböt. Megvan a menete mindennek.

Egy szomorú változás történt. Édesanyád elment. Azóta másfél év telt el.

Ez még mindig nagyon nehéz. Egyre rosszabb, és egyre jobban hiányzik. Ne tudd meg!

Még mindig érzed a nagy veszteséget?

Azt hiszem, ez soha nem múlik el.

Inkább a fájdalom alakul át?

Igen. Mintha stabillá válna. Nagyon érdekes, hogy amikor A Nagy Duettben Csézyék nem folytatták a versenyt a nagymamája halála miatt, akkor eszembe jutott az a nap, amikor az édesapámat temettük. Március 8-a volt - még a rendszerváltás előtt -, és rengeteg nőnapi műsort rendeztek. Nyolc előadásunk volt aznap. Délelőtt volt négy fellépésünk, kettőkor a temetés és délután négykor már kezdődött a többi. Még a zenészeink se tudták, hogy mi történt. Mondanom sem kell, hogy azt hittem, belehalok. Végigcsináltam a napot és aztán egy hétig nem tudtam fölkelni. Akkor jött ki rajtam. Csak feküdtem az ágyban, és sírtam. Nem bírtam talpra állni.

Sokan talán nem értik: hogy tud felmenni a színpadra egy művész ilyenkor? Miért nem mondja le a fellépést?

Úgy, hogy ez a privát életem, és az senki másra nem tartozik. Egy profinak nem az a dolga, hogy jajveszékeljen és sírjon, hanem hogy végezze a dolgát. Azt várja a közönség tőle. Anyukám halálhíre is csak hat hét után szivárgott ki, de mi ugyanúgy tettük a dolgunkat, mintha nem történt volna semmi. Amikor hazamentem és becsuktam a ház ajtaját, az más. Csak járkáltam és sírtam, kimentem a fűzfájához. A magam módján elkezdtem feldolgozni az egészet, de úgy gondolom, hogy ez nem tartozik senkire. Nem tudom, hogy ezt más hogyan oldja meg. Én ezeket a dolgokat teljesen magamba zárom.

Amíg élt, minden napot közös kávézással kezdtetek, aztán egyszer csak üres volt a szobája. Akkor is elindultál "hozzá" reggelente?

Hónapokig nem mentem be a szobájába. Kinyitottam az ajtót, és nem tudtam tovább lépni a küszöbnél. Képtelen voltam rá. Érdekes, hogy az egyik kutyám ugyanúgy megtorpant. Mondtam neki, hogy "menj be, segíts nekem", de nem mozdult, csak bámult a küszöbön. Eltelt több mint egy év, amikor egyszer csak úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, bemegyek. Beléptem, leültem, mondtam, hogy "Szia, mama!" - mintha ott lenne. Körülnéztem és azt mondtam magamban, hogy most már muszáj ezt megoldanom. A ház másik részében volt egy kis irodám. Összeszedtem az íróasztalomat, a komputeremet, az irataimat, és átköltöztem a mama szobájába. Azóta ott teszek-veszek. Tudod, mi az érdekes? Nagyon jól érzem ott magam.

Mintha ő is ott lenne veled?

Szerintem ott van. Soha nem hittem ezekben a dolgokban. Van, amikor csak egyedül vagyok a szobában, épp csinálok valamit, és egyszer csak egy nagyon gyenge simítást érzek a vállamon. Hidd el, nem képzelgek.

Te nem vagy egy "lila" csaj!

Á, nem! Mindig körülnézek, hátha ott a cica vagy a kutya, de nincsenek ott. Nagyon érdekes. Soha nem foglalkoztam ilyesmikkel, és annyira szeretnék erre magyarázatot kapni. Miért nem tudok vele jobban kommunikálni? Bár eltemettük, de mégis biztosan érzem, hogy ott van velem. Néha mintha még súgna is bizonyos döntésekben.

Egyszer azt mondtad, hogy ami jó benned, azt tőle örökölted.

Szerintem igen. A génjeimet, a lábujjaimat, a körmeim formáját, a bőrömet. Sajnos a szemét nem, az övének gyönyörű égszínkék színe volt.

A személyiségéből mit hagyott rád?

A kitartását, az energiáját, az erejét, és azt, hogy ha feladat van, akkor azt el kell végezni. Ő sosem panaszkodott, nem sírt, összeszorította a fogát és mindent megcsinált a családért.

Amikor az ember elveszíti az édesanyját, akkor elárvul, nem? Még ha vannak is rokonai.

Igen. Úgy érzed, hogy magadra maradtál. Azt a feltétlen, önzetlen, megkérdőjelezhetetlen szeretetet, azt az őszinte örömöt igazán csak tőle kaphattam meg.

Te tudsz ilyen önzetlenül szeretni?

Tudok, Gyurit. Ő nagyon sokat profitál abból, hogy ennyire szeretem, hogy sok energiát kap tőlem. Persze csak akkor tudsz adni, ha kapsz is. Én nem hiszek az egyoldalú kapcsolatokban. Egy darabig talán működik, de aztán az ember észbe kap, hogy én állandóan csak adok, áldozatokat hozok, lemondok, és nem kapok viszonzást. Sok hölggyel beszélgettem erről, hogy jól elvannak a párjukkal, de úgy telnek el napok, hetek, hónapok, hogy nem is beszélgettek. Na, akkor tud belépni egy harmadik, aki kíváncsi valamelyik fél lelkére, és ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy megjött az igazi, holott csak a figyelem tűnt el otthonról.

Te ezt nem hagyod?

Nem! "Mi van? Rosszkedved van? Miért nem mondod el? Nekem ne vágjál durcás képet! Mi bajod van?" - teszem fel a kérdéseket. Én addig nem hagyom békén Gyurit, amíg nem osztja meg velem, hogy mi a gond. Lehet, hogy nem azonnal, de előbb-utóbb a végére járunk. El sem tudom képzelni, hogy bedurcizzunk, és napokig ne beszéljünk. Tenni, lépni kell a másikért és a másik felé.

Csinálhatnál "Nők iskoláját".

De édes vagy! Sok nő azt gondolja, hogy nem baj, majd jön egy új, de ha egyébként valaki jó - annál jobb nem fog jönni. Miért is kellene? Szerintem hibásan gondolkoznak.

Mikor jöttél rá, hogy neked Gyuri a megfelelő?

Rögtön. Azért nem is akartam vele először semmiféle kapcsolatot, mert éreztem, hogy hohó, ebből baj lehet! Veszélyes pasinak tartottam, és a privát életéről nem tudtam semmit. Azt igen, hogy 41-42 éves volt, tehát feltételeztem, hogy már van komoly kapcsolata.

...és kialakult személyisége! Igaz, hogy már te is voltál férjnél, no de igazán mellette nőttél fel nőként, nem?

Igen. Abszolút. Volt egy házasságom, és tudtam, ha én még egyszer valamibe belekezdek, akkor milyen hibákat nem akarok elkövetni.

Például?

Annak idején az első férjemnél mindig tudni akartam, hogy merre jár, kivel muzsikál. A Zeneakadémiára járt, körülvették a csellista, hegedűs lányok - rosszul voltam ettől. Úgy éreztem, hogy "Istenem, én egy olyan kis senki vagyok ezekhez képest!" Tudod, a kisebbségi érzések dolgoztak bennem. Szerintem a féltékenység hátterében is önértékelési problémák álltak. Félelem attól, hogy én nem felelek meg neki. Amikor Gyurival találkoztunk, mindenki azt kérdezte: "Nem vagy rá féltékeny?", erre én azt feleltem, hogy "Nem! Ez az én emberem! Tudom. Nem is gondolok rá, hogy másfele kacsingat!" Lehet, hogy nagyon naiv vagyok és megkockáztatom, hogy kicsit bolond is, de én hiszek abban, hogy két ember hűséges tud lenni egymáshoz. Anyukám azt vallotta, ha egy nő egyszer férjhez megy, és úgy gondolja, hogy megtalálta az élete párját, azt a legnagyobb bűn megcsalni. Azzal őt is megalázod és magadat is elárulod. Az én életemben elképzelhetetlen, hogy szeretőm vagy kalandom legyen. Nem!

Tudod, hogy mi mit ér.

Most visszatérek oda, hogy mit tudna nyújtani az a másik? Miben tudna többet adni nekem?

Gyuri ilyen szempontból figyelmes férj?

Igen! Ő egy kicsit csonthéjas, zárkózott Bak jegy, akihez nagyon nehéz az utat megtalálni. Nagyon kevés embernek nyílik meg igazán, de ha ő valakit szeret és felvállal, akkor nem lehetnek kétségeid, akkor abban biztos lehetsz. Van ennek egy másik oldala is. Ha ő valamire igent mond, és a kezét adja - arról nem kell papír. Ő egy ilyen férfi. Tehát én maximálisan hihetek a becsületességében és tisztaságában.

Te világ életedben hittél a holtomiglan-holtodiglanban?

Igen. Engem anyám így nevelt, de nézd meg a világsztárokat! Köztük is vannak kivételek. Ott volt például Paul Newman. Hát micsoda férfi, és mekkora tehetség! Évtizedeken át együtt volt a feleségével. Egyszer megkérdezték tőle, hogy mi a titka annak, hogy ilyen szépen éldegélnek. Azt válaszolta: "Hogy ha én otthon a legeslegfinomabb steaket ehetem, miért mennék be egy McDonald'sba?" Nem? És amikor megöregedett, akkor a feleségét faggatták, hogy most mi a véleménye a férjéről? "Mindig úgy emlegették, hogy úgy néz ki, mint egy görög isten. Most is úgy néz ki - most antik görög isten!" - válaszolta.

Ez szép!

Én is látom Gyurin a változásokat, de nem találom őket rossznak. Valahol leírták, hogy mennyire más lett. Bocsánatot kérek, de harminc év alatt ki nem változik? Ő ügyel magára, az izmaira, a súlyára. Mondtam neki, hogy legalább öt kilót vissza kell szednie az arca miatt. Meg is fogadta. Ahogy az ember testéből elfogy a zsír - úgy az arcából is. Én soha többé nem fogok fogyókúrázni, az arcom miatt, mert ha onnan eltűnnek a párnácskák, akkor vagy el kell fogadnom, hogy lóg a bőröm, vagy visszahízom a kilókat. Inkább fölveszek egy bővebb cuccot. Más megoldás nincs.

Ő is ugyanígy elfogad téged?

Meg szoktam tőlem kérdezni reggel a fürdőszobában, vagy például amikor kifekszünk napozni: "Te, Gyuri! Látod az, amit én? A nyakamon, meg itt, meg ott..." Mindig azt mondja erre: "Meg vagy te bolondulva, gyönyörű vagy! Miről beszélsz? Nálad sokkal fiatalabb nők örülnének annak, ha így néznének ki!" Ezzel ő lezárta a dolgot.

Ő igen, de a sajtó épp eleget piszkál a korodért, a külsődért.

Szép kis ribillió volt. Belőlem csak az fontos, hogy miért nem szültem gyereket, hány éves vagyok, van-e pénzem, és hogy plasztikáztatom-e magam? Egy újságcikkben az jelent meg, hogy letagadom a korom. Nem tagadtam le, csak nem mondtam meg. Ez két különböző dolog. Hivatalos helyeken természetesen ugyanúgy odaadom az igazolványomat, mint bárki más. A környezetemben mindenki tudta, hogy a 60. születésnapom volt, de miért kell nekem ezt a sajtó felé kommunikálni? Úgy gondoltam, hogy ez a magánügyem. Most egy picit fordult a helyzet. Az irigyeimtől azt kapom, hogy "Rohadjon meg, hogy még ilyen jól tartja magát! Persze, mert annyi pénze van, hogy agyon van plasztikázva."

Na, akkor ezt most tisztázzuk!

Figyelj! Soha nem állítottam, hogy nem követem azokat a lehetőségeket, amiket ma a szépészet kínál. Igenis kipróbálok ezt-azt. Miért kellene végignéznem, hogy lefittyed a szemhéjam, hogy megnyúlik az arcom, és a szám környéke tele lesz ránccal? Én abból élek, hogy színpadra állok és látszom. Figyelnem kell magamra. El is várják tőlem. Mindent megteszek magamért az ésszerűség határain belül. Két dolog biztos: kés alá nem fekszem, és nem engedném, hogy botoxot szurkáljanak belém, mert rémesnek találom, ha valakinek eltűnik a mimikája. Figyelek arra, hogy milyen krémeket használok, mit eszem, mennyit iszom, de szerintem ez így helyes. Örülök, hogy megvolt a 60. születésnapom és hogy még élek. Ez az egyik. A másik, hogy soha nem foglalkozom a korommal, csak akkor, amikor meglátok valahol egy jó ruhát. Beviszem a próbafülkébe, fölakasztom, megnézem, és azt mondom magamban, hogy ezt én már nem veszem fel! Nem illik hozzám, nem az én világom, közönséges lennék benne. Én nem akarok 20 évesnek kinézni, nem domborítok, nem pakolom magam. Soha nem csináltam - 30 évesen sem.

Sóhajtasz közben, amikor visszaakasztod a ruhát?

Dehogy! Megyek és keresek egy másikat! A változások természetesek. Sokkal jobban figyelünk arra, hogy egészségesek maradjunk. Az a legfontosabb. Ha az tönkremegy, akkor válik kiszolgáltatottá az ember. Na, azt nem szeretném!

Ehhez képest nem dolgoztok egy kicsit túl sokat? Vagy ez belső kényszer?

Persze a munka fiatalon tart, de sajnos azért is dolgoznunk kell, hogy a szállodát fenn tudjuk tartani.

Mi lenne, ha eladnátok? Semmi dolgotok nem lenne. Ellehetnétek Velencén.

Egy darabig sírnék utána, hiszen annyi verítékünk benne van! Mondd, és ha úgy döntenénk, hogy eladjuk, kinek kínáljuk? Áll az ingatlanpiac. Munkára vagyunk ítélve, mert a számlákat és a béreket fizetni kell. Olyan nincs, hogy nem.

Énekesnő akartál lenni, és tessék: üzletasszony vagy.

Gondolta a fene! Ez nagyon nagy nyomás. Télen alig működik a szállodaipar, az előadásokból, a tévéből, koncertek árából kell finanszíroznunk a villát. Nekem is a csekkek és a határidők lebegnek a szemem előtt. Hát, erre legyenek irigyek azok, akik kárálnak, hogy a Klárika mennyit költhet magára. Persze nem akarok panaszkodni, hisz tudom, hogy sokan sokkal nagyobb bajban vannak. Dolgozunk, mert talpon kell maradni. Nagyon szomorú dolog lenne egy napon azt mondani, hogy bezárunk, és mindenki, aki itt dolgozik, mehet, amerre lát.

Ha lenne egy varázspálcám és azt mondanám, Klári, hármat kívánhatsz, mire vágynál?

Egy rendszeresebb életre! Kicsit összevissza vagyunk most. Hogy mit kívánnék? Ezt a házat áttenném Sydney-be, a Bondi Beachre. Az jó lenne! Ott olyan idegenforgalom van, hogy csuda, és nagyon exkluzívnak számítana ez a stílus.

Ehhez még faragnom kell a pálcán. Másodiknak?

Egészséget, mindkettőnknek.

Harmadiknak?

Semmit! Maradjunk így Gyurival, ahogy vagyunk. Ami 33 éve bevált, azon nem szabad változtatni. Mi mást akarhatnék még?

Kövesd a Life.hu-t a Facebookon is! Cikkek, információk, nyereményjátékok, szavazások, horoszkópok és galériák. Kövesd a Life.hu-t a Facebook-on is, ha nem akarsz lemaradni semmiről! IRÁNY A FACEBOOK ÉS A LIFE.HU OLDAL!