Szandi: Megszoktam, hogy bizonyítanom kell

Még csak a fáradtságot sem látom rajtad! Persze értem én… Fantasztikusan alakul ez az év!

Éreztem, hogy 2013 nagyon fontos lesz az életünkben, és hadd kezdjem a családommal, nem a szakmával A gyermekeink már mindhárman iskolába járnak, Blanka 13,5 éves, Domonkos 11, Csabus pedig 7. Jönnek a tinédzserkor nehézségei, de annyira élvezzük szülőként, hogy maximális őszinteséget tapasztalunk mindegyiküknél. A férjemmel, Csabival pedig már több mint 21 éve élünk szimbiózisban. A kapcsolatunk olyan, mint egy jó erősen felépített vár. Igaz, tiszta szerelem és szeretet az alapja, nincs benne érdek, semmi, ami belepiszkíthatna. Ezek számítanak igazán.

Hogy tudtátok megóvni?

Ha lehet így fogalmaznom, jobban szeretjük a másikat, mint önmagunkat. Semmi és senki nem tudna fontosabb lenni a családomnál és a férjemnél. Áprilisban halt meg az anyósom, akit második anyukámként szerettem. Példaértékű volt, ahogy élt és gondolkodott. Annyi mindent tanultam tőle. Olyan bölcsen állt hozzá a dolgokhoz. Bármilyen konfliktusunk volt, mindig egymás felé terelgetett minket. Eszembe jutott egy érdekes történet vele kapcsolatban. Amikor Madonnát kellett megformálnom, szinte ott volt velem. Tudod, ahhoz a dalhoz erotika is kellett, és én tudtam, hogy nagyon kell vigyáznom, nehogy átlépjek egy határt. Szinte éreztem, hogy a mama izgul értem, és föntről azt mondja: „Gizike, olyan legyél, amilyennek lenned kell, de tudd, hogy ki vagy, és meddig mehetsz el!” (Gizike a családi becenevem, ha csipkelődni akarnak velem.)

Magam is elgondolkoztam azon, mennyire más és kockázatos feladat egy-egy személyiségbe belebújni. Többet jelent, mint énekelni, vagy akár tanítani, ahogy a Nagy Duett és az Ének iskolája című műsorokban tetted..

Amikor Cserháti Zsuzsa dalát énekeltem, nem láttam semmit és senkit sem. Mintha egy ködfelhőben lettem volna. Csak én voltam ott és Zsuzsa. És közben, mint egy filmben, bevillant apukám arca, ahogy föntről néz engem, és aztán a mama is. Furcsa víziókat éltem át. Nagyon mély izgalom volt bennem. De nem azért remegtem, hogy sikerem lesz-e. Sokkal inkább azért, mert méltó akartam lenni Zsuzsa emlékéhez. Teljesen át kellett lényegülnöm.

Mi az átváltozás útja?

Rögtön elkezdődik a műsor után. Hogy egy példát mondjak – éjjel fél háromkor hazajöttem Shakiraként és rögtön elkezdtem Pataki Attilával foglalkozni. Mindenkire úgy készülök, hogy olvasok róla, megnézem a vele készült interjúkat, figyelem a videókon a tekintetét. Mi sugárzik belőle, hogyan énekel? Érdekes az is, hogy találok-e bennünk valami közöset. Zsuzsa és énköztem érzek egy kis hasonlóságot. Nem magánélet szempontjából, hanem szakmailag. Ő sok éven át élt úgy, hogy mellőzték. Az én dalaimat sem játssza egyetlen rádió sem. A Nagy Duettig csak kisebb tévékben tudtam szerepelni énekesnőként, ahol nem volt lehetőség élőben megmutatni, mit tudok. Sokan vannak a szakmában, akik jó ideje szinte átnéztek rajtam. Csak legyintettek rám, hogy „Ki az a Szandi, hagyjuk már!” Elsírtam magam örömömben, amikor az egyikük – nem akarom kimondani a nevét – gratulált a Cserháti előadás után, hogy mennyire fantasztikus volt. Csak annyit válaszoltam: „Figyelj, én öt éve is ugyanígy énekeltem, meg tíz évvel ezelőtt is!” Persze közben fejlődik az ember, főleg ha folyamatos ellenszélben kell helyt állnia. De én ebben a pozitívumot látom, mert ez tart folyamatosan versenyben, hiszen kénytelen vagyok küzdeni. Most lesz 24 éve, hogy megjelent az első lemezem, és azóta annyi hihetetlen nagy „sztárt” láttunk magunk körül, akik föntről néztek le rám, és mára már sehol nincsenek. Mindig csak mosolygok ezeken a dolgokon. Most itt a lehetőség és tessék – megmutathatom magam, aminek nagyon örülök! Nemrég léptem fel Siófokon, a főtéren. Több mint kétezer ember gyűlt össze. Hatalmas buli volt, egyszerűen nem akartak leengedni a színpadról. Kicsit szerénytelennek hangozhat, de ezt is megszoktam. Tény, hogy nekem folyamatosan bizonyítanom kell. Amíg nem voltam a tévében, folyamatosan azt hallgattam a fellépéseim után: „Jé, te ilyen jó vagy? Nem is tudtam… Fantasztikus!”

Mit válaszolsz erre?

Hát, semmit. Miért, mit gondoltak, milyen vagyok? Ha nem látnak, honnan is tudhatnák? Csabi előre megmondta, hogy a műsor alatt majd jó pár szakmabeli oda fog jönni hozzánk, hogy „Szandi, neked valami teljesen mást kéne csinálnod, valami igényeset!” Csabi jóslata bejött. Erről azt gondolom, hogy jöjjenek el, nézzék meg, mit csinálok a színpadon. Nyomom a nagy slágereimet, amiket soha nem fogok kihagyni, hiszen a közönség azokat is várja tőlem! Mint ahogy Fenyő a mai napig minden előadásán énekli a Hotel Mentholt. Miért csináljon mást, hiszen működik! Én miért csinálnék mást? „Meg kell mutatnod, mire vagy képes!” – mondják. Jöjjenek el egy fellépésemre és akkor láthatják.

Mosolyogva mondod, miközben felháborodhatnál…

Mert olyan mókás. Hát nem vicces, hogy előre megmondtuk, hogy ez fog történni? Sokakban él egy régi gép, fogalmuk sincs rólam, és nem foglalkoztak velem. Most meg jönnek gratulálni… Figyelj, nekem három éve ugyanilyen lapos volt a hasam, ugyanilyen izmos a fenekem, és ugyanígy énekeltem, amikor sokan csak legyintettek rám.

Tudom, hogy fellépéseid voltak, és rendszeresen vissza is hívtak, hisz híre megy a környéken, hogy jó bulit csinálsz. De sosem volt benned keserűség, hogy nem voltál igazán jelen a médiában énekesnőként?

Rádióban még most sem vagyok hallható. Milyen érdekes, hogy még mielőtt jött volna a Sztárban sztár, előtte az Ének iskolája idején mondta valaki, hogy gyerekek, írjatok egy dalt! Nekem Csabi a szerzőm. Azt javasolták, rendeljünk egyet inkább egy most futó slágerszerzőtől, és azt biztosan játszani fogják a rádiók! Bár sejtettük, hogy nem ezen múlik, de azt gondoltuk, megpróbáljuk, hiszen nincs vesztenivalónk. Szabó Zé, akinek rengeteg slágerét játsszák a rádiók, írt egy állati jó dalt nekem. Mindenhova elküldtük. Nagybetűvel a szerző nevét, és kisbetűvel az enyémet… Hátha így sikerülhet. Szerinted? Eszük ágában sem volt műsorra tűzni. Az a baj, hogy elmúltam harminc? Mindig újabb és újabb arcok kellenek? Mi van? Te ezt érted?

… és most is csak nevetsz…

Már megszoktuk. Ez egy életforma. Egy ideig bánt, aztán legyintünk és továbblépünk. Megyünk tovább ellenszélben a magunk útján.

Most érezhetnél elégtételt, büszkeséget.

Büszkeséget? Szerintem azt Csabi érez! Én nagyon örülök, de cseppet sem érzem azt, hogy na, akkor most kényelmesen hátradőlhetek a fotelban, tekergethetem a hajam, mert hú, de marha nagy sikerem volt. Nem. Ami történik, azt hozza ki belőlem, hogy egyre komolyabb elvárások vannak velem szemben, tehát még inkább teljesítenem kell. Még többet dolgozom. Szigorú vagyok önmagammal szemben és maximalista is. És fontos, hogy nekem Csabi mindig ott van a háttérben. Minden egyes tévéfelvételre, interjúra velem jön, és ezt igénylem is. Ő nem csak a szerelmem, az életem párja, a férjem, hanem a producerem, a zeneszerzőm, menedzserem is. És építő kritikusom. Nekem a fellépéseken is ő van ott a háttérben, és kezeli a technikát. Ez két személyes produkció akkor is, ha csak én látszom a színpadon.

Azt szoktad mondani nekem, hogy mindig hálás vagy a Jóistennek, hogyha ad. Most is érzed?

Én minden nap hálát is adok. A gyerekekkel esténként szoktunk imádkozni, és most kitaláltam, hogy ne a szokásos imát mondjuk el, hisz en lehet, hogy aközben elkalandozhatnak a gondolataink. Minden este megfogalmazzuk két-három mondatban, mi az, amiért aznap hálásak vagyunk. Mindenki egyenként. Így én is megtudom, hogy a gyerekeknek aznap mi volt fontos, és közben a saját napomat is átgondolom. Sokszor eszembe jut, milyen jó, hogy erre az útra rátaláltam. Ha annak idején nem ismertem volna meg János atyát, akkor nem indult volna ebbe az irányba az életem. Olyan nonszensz az is, hogy mi Csabival együtt vagyunk. Annyi akadály volt előttünk a kezdetek kezdetén… De minden küzdelem megérte azért, hogy az lehessen, ami ma van, ami a miénk. Döbbenetes. Nincsenek véletlenek, bármi rossz történt, az nem véletlenül volt. Minket megedzett az élet, és már szétszakíthatatlanok vagyunk.