Danics Dóra: "Nehéz volt kibogozni magam"

Mindjárt összepakolsz, és kiköltözöl.

Összecsomagolom az egész X-Faktort. Mindazt a sok jót, amit a műsortól, az emberektől, a rajongóktól kaptam. És azokat a dolgokat is magammal viszem, amikben változtam, fejlődtem.

Ha azzal a Dórával ülnék, aki annak idején beköltözött, miben lenne más?

Szerintem egy épkézláb mondatot sem tudnék elmondani. Komolyan. Annyira zavarban lennék és izgulnék, hogy nem tudnék beszélni. Az a Dóra még nem nagyon fogta fel, hogy mit keres itt. Majdnem egy hónap kellett, mire elhittem, hogy van helyem ebben a történetben. Az elején barátkozni sem mertem. Azt hiszem, nagyon sokat fejlődött az önbizalmam.

Miért nem volt?

Nem tudom. Pici korom óta nem sok volt.

Játsszunk az idővel! Ugorjunk vissza ahhoz a pici lányhoz. Milyen voltál?

Egyfolytában beszéltem, le sem lehetett lőni. Nagyon határozott kislány voltam. Oviban és még a suli elején is perceken belül én lettem a csoportban a főnök. Nem azért, mert akaratos voltam, hanem mert olyan volt a kisugárzásom.

Szép, szőke kislányt lássak?

Szőke kislány voltam, akit sokszor kisfiúnak hittek. Nagyon vékony szálú volt a hajam, és anyuék mindig levágatták tüsire. Szerintem borzasztóan néztem ki! Mindig arról álmodtam, hogy nagyon hosszú hajam lesz, és egyszer majd kis királylány leszek. Aztán már az iskolában eljutottunk egy Kleopátra-frizkóig.

Még az iskolában is a kör közepén álltál? Keresem azt a pontot, ahol szertefoszlott az önbizalmad.

Vidékre költöztünk és átkerültem egy kéttannyelvű suliba, ahol az első naptól kezdve kiközösítettek. Egy jól összeszokott osztályközösség volt, ami nem fogadott be. Nem volt egyetlen barátom sem. Szerintem ott kezdődött a zuhanórepülés. Volt olyan, hogy szünetekben bezártak a sarokba, az üvegajtó mögé, ellopkodták a cuccaimat, megrugdostak és kinevettek… Nagyon durva volt.

Megaláztak.

Nagyon sokszor. Teljesen lerombolódott az önbizalmam. Ami addig volt, vagy amivel születtem, az ott elveszett. Riska tehénnek hívtak, pedig nem is voltam kövér. Érdekes ezt most felidézni…

Sokat sírtál vagy inkább titkoltad, hogy fáj?

Titkoltam. Bohóckodtam, hülyéskedtem, úgy csináltam, mintha nem érdekelne. Aztán két év múlva eljöttem abból a suliból, átkerültem egy hatosztályos gimnáziumba, ahol szép lassan újra találtam barátokat. De olyan mély nyomokat hagyott bennem mindaz, ami történt, hogy az önbizalmam nem lett több, csak már jobban éreztem magam a bőrömben. Aztán négy év után megint iskolát váltottam, mert kitaláltam, hogy színésznő leszek. Egyik pillanatról a másikra azt éreztem, hogy nekem máshol van a helyem, valami nagyon mást kell csinálnom. Így kerültem a drámatagozatos gimibe.

Az a kamasz lány egyébként jó csaj volt?

Nem, inkább alteros. Zakóban, kockásingben, kordnaciban jártam, punk- és metálzenét hallgattam. Megvolt a serdülő, lázadó korszakom.

Amikor a nőiességet nem hangsúlyoztad.

Egyáltalán nem. Egyébként is későn érő típus voltam, és még abban a közegben is sokat csúfoltak, hogy deszka vagyok, és hasonlók. Szerintem ez is közrejátszott abban, hogy igazán sosem mertem megmutatni a nőiességemet. Furcsa is most látni egy-két fotót, ami a műsor alatt készült. Ez én vagyok? Te jó isten!

És aztán hova lett a színésznőség?

Volt egy rendezőm a gimnáziumban, akit istenítettem, és az osztály megszavazta, hogy én legyek az asszisztense. Egy évig elképesztő mennyiséget dolgoztam, imádtam és mindent megtettem, amit csak lehet. Aztán eltelt a nyári szünet, visszajöttünk és a rendezőm egyik pillanatról a másikra elfordult tőlem. Nem értettem és sokszor rákérdeztem, hogy mi a bajod velem. Nem válaszolt. Aztán visszahallottam, hogy a hátam mögött azt mondta, tehetségtelen vagyok. Teljesen elbizonytalanodtam. Amit jónak hittem, mégsem elég semmire? Akkor talán nem is akarom… Nagyon érzékeny vagyok, néha túlságosan is.

Nem az a kamasz voltál, aki csak azért is megmutatja a világnak?

Engem visszaránt, ha megaláznak. Összetör és elbújok. A színészettel is ez volt. Anyu (Bach Szilvia humorista, színésznő - a szerk.) készített föl a felvételire. Elkezdtem a verset, és leállítottak - nem tetszett nekik. Majd kérték, hogy énekeljek. Azt megtapsolták. Természetesen nem jutottam tovább az első körön sem. Aztán stúdiósnak is jelentkeztem. Az sem sikerült. Attól kezdve "off". Az agyam ezt a vágyat kikapcsolta. Óriási kudarc volt, nagyon sokáig tartott, mire feldolgoztam és megbékéltem, elfogadtam, hogy ez nekem nem megy. Az a pálya tényleg nem nekem való. Engem az egyetemen annyira szétszedtek volna, hogy soha nem találtam volna magamra.

Aztán elvégezted a kommunikáció szakot.

Amiről ugyan éreztem, hogy nem lesz az én utam, de ott estem szerelembe egy fiúval, aki gitározott, és elkezdtünk együtt énekelgetni. Tudod, "A börtön ablakában…" Tulajdonképpen akkor találkoztam igazán először a zenével. Mindig jó voltam énekből, de hogy ezzel komolyan foglalkozzak, addig sose fordult meg a fejemben. Aztán kitaláltuk, hogy csinálunk karácsonyra egy albumot a szeretteinknek. A kommunikáció szakon megtanultunk rögzíteni, vágni, úgyhogy el is készült!

Megvan még?

Persze. Borzasztó! Annyira borzasztó, de közben meg annyira cuki.

Hány éves voltál akkor, húsz?

Akörül, igen. Alakítottunk egy zenekart. Az egyetem mellett pultosként dolgoztam egy kocsmában, ott kezdtünk el gyakorolni, és dalokat írni. Igazából egyikünk sem tudott profin zenélni, csak szerettük csinálni. Azt hittem, hogy ezt a zenekart befuttatom és világhírű lesz, hogy járni fogjuk az országot, szeretni fognak bennünket, és játsszák majd a rádiók a dalainkat. Naiv, igazi gyermeki szerelemmel, lélekkel próbálkoztam. De nem ment. Mindig becsukták az ajtót előttem. Aztán a zenekar is átalakult… Közben elvégeztem az egyetemet, de nagyon sokáig munkám sem volt. Nem akartam mást csinálni, csak zenélni. A saját csapat mellett elkezdtem olyan rendezvényzenekarokban játszani, amik pénzkereseti forrást jelenthettek, és akkor félig-meddig meg tudtam élni ebből. 7 éven át folyt ez a küzdelem.

Hányféle dolgot csináltál? Voltál pultos…

Szórólapoztam, aztán recepciós voltam egy tánciskolában, jegypénztáros az egyik színháznál… Mi voltam még?

Vágó.

Egyedül azt szerettem. Az a B opció, amit még szeretek csinálni. Egy ezoterikus kis kábeltévénél voltam mindenes és közben vágó, heti hat napot, 16 órában. Még a zenekarozást is feladtam miatta, mert kellett a pénz…

Ismerve valamelyest az anyukád karrierjét, úgy sejtem, megtapasztaltad, milyen a fent és lent.

Nagyon sokszor. Anyunak elég sokáig jól ment a szekér, amikor megnyerte a Humor Fesztivált, de aztán csend lett. Holott úgy gondolom, hogy azzal, amit tud, ha nem ide születik, világsztár lenne. Biztos vagyok benne. Nagyon spirituálisak vagyunk, így nevelkedtem, de persze fájdalmas volt ezeket végigélni. Próbáltam mindig valahogy a segítségére lenni, nem véletlenül dolgoztam ennyifélét. De közben muszáj volt megtartani a hitet abban, hogy egyszer majd jobb lesz! És mindig történtek apró jó dolgok, amik az utolsó utáni pillanatban valahogy kihúztak minket a csávából. Inkább ezekre igyekeztünk figyelni, nem a rosszra.

Láttad a művész lét kiszolgáltatottságát, és mégis belevágtál.

Ha beleszeretsz valamibe, akkor nem tudsz már mit csinálni. Tudhatod, hogy nehéz lesz, de képtelenség visszafordulni.

Ezért indultál el tavaly az X-Faktorban?

Ezért. Soha nem akartam tehetségkutatóba jelentkezni. Az volt az utolsó utáni lehetőség. De gondolj bele, akkor már hat éve küzdöttem hiába. Úgy éreztem, hogy ezt még meg kell próbálni.

A Mentorházból hazaküldtek...

Akkor, ott minden elveszett. Az összes létező talaj kiment a lábam alól. A család, a szerelem, a munka, a karrier… Semmi nem volt. Anyuval sem voltunk jóban akkor, mert ő sem tudott mit kezdeni a depressziómmal. Én meg borzasztóan viselkedtem vele, amiért már számtalanszor bocsánatot kértem. Közben együtt kellett élnünk. Lakás sem volt, ahol lakhattam volna és pénz sem, hogy kivegyek egyet, mert munkám se volt. De ma már tudom, hogy ezt át kellett élnem. Arra tanított meg ez az időszak, hogy fel kell állni. Ha kidobnak az ajtón, akkor vissza kell menni az ablakon. Annyi ajtón, ablakon mentem már vissza - ez volt az utolsó, amin vissza kellett másznom.

Tavaly mindent egy lapra tettél fel. Idén más hozzáállással jöttél?

Igen. Ahogy felálltam a padlóról munkám is lett, amit annyira szerettem, hogy az adott biztonságérzetet. Bármi történik is a válogatókon, tudtam, hogy van hova visszamennem. De eközben meg azt éreztem, hogy nekem többet szánt a jóisten. Ott dübörgött bennem a kérdés, hogyan fogok oda elérni, amit nekem szánt? Miért kell, hogy azt érezzem, én többre vagyok hivatott? Szeretem, amit csinálok, szeretem ezt az egészet és mégis miért vágyom el, miért húz valami megállíthatatlanul?

Már húzott magával a verseny.

Egyre jobban belemerültem a történetbe, de közben nagyon óvatos voltam. Úgy gondoltam, hogyha nem kellek, legalább legyenek annyira kegyesek, hogy már a táborból kidobnak, és ne a Mentorházból kelljen megint kiesnem. Továbbjutottam. Ott volt az egyik legnehezebb éjszakám. Alig aludtam. Iszonyatos volt. Kértem a jóistentől egy jelet. Ültem a fűben egyedül, és rám szállt egy fehér pillangó. Akkor úgy éreztem, hogy sikerülhet. Aztán Péter közölte velem, hogy magával visz az élő show-ba. És képzeld el, amikor a top3-ba bejutottam, akkor az egyik barátnőm levett az ujjáról egy gyűrűt és odaadta nekem. Egy fehér pillangós gyűrűt! Rajtam volt a döntőben Márti dala alatt. Nagyon érdekes, mert három gyűrű segített. Az első, amit Stone-tól kaptam, az volt rajtam, amikor az első dalt énekeltem, a második volt a pillangós, és amit a terapeutámtól kaptam még a műsor előtt, azt viseltem a Győztes Dala alatt. Nagyon komoly. Ez annyira szép!

Az, bizony! Közben elgondolkoztam azon, hogy Geszti azt mondta, a tudatosság ketrecéből kell kijönnöd. A többi mentor is többször megjegyezte, hogy meg kellene nyílnod. Mi ez a ketrec?

Önvédelem. Egy jól működő páncélocska. Nem tudom, hogy miből áll. Annyiszor eldöntöttem, hogy kinyitom, aztán nem mindig sikerült. Nem tudom még pontosan, min múlik.

Vajon most könnyebben fog nyílni? Mindattól, amiket átéltél, és hogy nyertél?

Hát… Nagyon boldog vagyok, de közben meg is vagyok ijedve. Pont azért, mert eljött, amire mindig is vágytam: azt csinálhatom, amit szeretnék! Lesz egy albumom, úristen! De mi legyen rajta? Nem tudom még, hogyan nyúljak hozzá, mi az első lépés? De azt is érzem, hogy úgyis vezetni fog engem a jóisten… Eddig másoknak akartam mindenáron megfelelni. Ebbe bele is kuszálódtam a verseny alatt. Nehéz volt kibogozni magam. Most már magamnak szeretnék. Tavaly úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem. Most pedig újra megvan minden. A család, a zene, az esély, a remény… Előbb-utóbb pedig a szerelem is eljön. Érzem. Jaj, Nóra, én olyan szerencsés és boldog vagyok!