Majdnem ráomlott a ház Csonka Bandira, de azért blogol

Paráztok? Feszültek vagytok? Idegeskedtek? Állj! Kezdjetek relaxálni! Remek tippem van. A víz hangjai, a csobogás, hullámzás, vagy az esőcsepergés mind nyugtató hatással bír agyunk kilengéseire, ez bizonyított tény. Pár nappal ezelőttig én is ebben a hitben éltem. Épp az agykontrollnak hódolva hevertem a kanapémon bőszen meditálva, amikor is vízcseppek csattanása zökkentett ki a majdnem alvó állapotból. Úgy emlékeztem, nem tettem fel azt a CD-met, amin a trópusi esőerdő minden hanghatása hallható, így félbeszakítva a relaxálást, szemem kelleténél is tágabbra nyílt, amikor a plafonomon megpillantottam a gyülekező vízcseppeket, amik csak arra vártak, hogy minél hamarabb leérjenek a fiókos szekrényemre. Egyre sűrűbben, egyre sebesebben csattantak a kis cseppek, egyenes arányban állva emelkedő vérnyomásommal. A felettem lévő lakó teraszkialakítást végez a lapostetőn, és úgy tűnik, a szigetelés még egy kis kívánni valót hagy maga után. Mint kiderült, vízelvezetési próbát tartottak a mesteremberek a majdnem kész tetőn. "Örömmel" jelenthettem nekik, a próba sikerült. A vizet elvezették. A lakásomba.. :-) Azt hiszem, felélesztem az egykor a rádióban futó időjárás- és vízállásjelentést. Ezentúl a lakásomat kapcsolhatják majd élőben, és ha azt nem is tudom majd, hogy a hajóvonták találkozása hol tilos, de hogy esik-e az eső, azt bizonyára. No para, a helyzet talán már normalizálódott, addig a biztonság kedvéért a dizájnos felmosóvödör ott csücsül a szekrényen és várja az esetleges vízcseppeket.

Na, de félre a kellemetlen helyzetekkel, emlékezzünk a hét szép pillanataira. Például arra, hogy az egyik leggyönyörűbb magyar népdalt két olyan ember adta elő nekünk, akik származásuk szerint inkább Vietnámhoz és Franciaországhoz lennének köthetők, de akik születésük óta vagy munkájuk miatt már jó ideje itt élnek velünk, és szeretnek minket, jó itt nekik, és magyarnak is vallják magukat. Cookyról és Hienről van szó, a Nagy Duettből. Megható és elgondolkodtató volt az egész. Arról szól, amiről az életünknek is kéne szólnia - az elfogadásról, a tiszteletről. Arról, hogy senkinek nincs joga meghatározni, ki lehet magyar. Senkinek nincs joga torka szakadtából üvöltve távozásra felszólítani bárkit is ebből az országból. Tessék már végre észrevenni, hogy mindenki magyar ember, aki annak vallja magát! Nincs zsidó és magyar, cigány és magyar, vagy sorolhatnám. Itt születtünk, itt élünk, nem tudjuk elképzelni az életünket máshol, vagy ha el is tudjuk képzelni, akkor is a magyar himnuszt hallva szorul el a torkunk. A francia rádiós, aki elmondta, hogy imád itt élni, és úgy érzi, a legkevesebb, hogy egy ilyen gyönyörű magyar dalt pontosan elénekeljen nekünk, a vietnámi lány, aki már sokkal többet tud a magyar népzenéről, mint a vietnámiról, hiszen itt nevelkedett. Példamutató volt az egész. Egyszerű, őszinte és felemelő. Ennek az országnak az egyetlen esélye, ha megőrzi a sokszínűségét, magába olvaszt mindenkit, aki ezt kívánja. A kirekesztés, a gyűlölet, a megbélyegzés nem vezet sehova. Vagy ahova vezet, azt soha nem akarom megismerni.

A múlt héten azt ígértem nektek, hogy kis videót készítek a Mary Poppins című musicalben átélt 40 másodperces gyorsöltözésemről. Naiv voltam és nem gondoltam bele, hogy itt bizony szigorú szabályozás van a Disney részéről is! Az ilyesmi már kulisszatitok, ami nem publikálható. Úgyhogy már csak a fantáziátokban bízhatom, képzeljétek el, hogyan is zajlik az egész! :-)

Ahhoz már viszont fantázia sem kell, hogy megállapítsuk, Kelemen Annácska újra a placcon van. Pardon, a képernyőn. Épp csak néhány másodpercet csíptem el a nagy come backből a minap. Ha jól emlékszem, a hölgy egyszer azt nyilatkozta, viszonylag hosszú eltűnésének oka, hogy tiszta lappal, új imidzzsel akar visszatérni. Kelemen Annaként. Ahogy elnéztem a stúdióból órákat késő, a régi, jól bevált hangján intonáló, allűrösnek tűnő hölgyet, ez bizony még javában Annácska és nem Anna. Drukkolok, hogy az idő őt igazolja!

Nos, kedves emberek, összekalapálom magam valahogy, és elindulok kajavadászatra. Szánalmas, hogy miközben a polcomon itt csücsül Stahl Judit, Hegyi Barbara, Horváth Ilona vagy a nővérem, legalábbis receptjeik képében, én mégis a menüket kutatom Budapest térképén. Azt hiszem, nekifutok megint egy főzőkalandnak, ha már a vacsoracsatát egyszer megnyertem, csak nem égek akkorát, mint ahogy azt önbizalmam sugallja. Vigyázzatok magatokra, jó étvágyat, főzzetek vagy főzessetek addig is, és a jövő héten randi itt, újra!