Csonka András: "Amíg emlékezünk rá, életben tarthatjuk"

Komolyan kérdezlek benneteket, szerintetek ez nyár volt, ami történt velünk az elmúlt hetekben? Mi ez? Naponta szakadó eső, nulla napsütés, extrém viharok. Kikérem magamnak! Remélem, ezek után senki nem vonja kétségbe, hogy kopogtat az ajtónkon a klímaváltozás?! Ha pedig így van, ennél sokkal szélsőségesebb változásokra is fel kell készülnünk. Gyerekkoromban is volt rossz idő vagy nyári zápor, de ilyen hosszasan elnyúló lehetetlen idő elképzelhetetlen volt. Ez most valami más, és én utálom. Napelemekkel működöm, megmondtam ezerszer. Még jó, hogy a Földközi-tengernél elcsíptem egy kis kánikulát, azt majd beosztom az idegeim részére! :-)

Drágáim, nekem is véget ért a vakáció, ami szintén utálatos hír, de nincs mit tenni. Ez az a bizonyos érzés, amit gyerekként átéltünk, az utolsó szabad napok az iskola előtt, még szünet van, de egy kis rosszkedv már beszűrődik az egészbe, valaminek megint vége lett, ami jó, indul a mókuskerék, és egyébként is jön a szürkeség, a köd, aztán mindennek tetejébe a hideg tél. Pfujj! Arra gondoltam, mazsolázom kicsit a nyári emlékeimből, de ezt kicsit későbbre halasztom, mert az élet sajnálatos módon átírta az elképzeléseimet.

Meghalt Bajor Imre. Mennyire abszurd és érthetetlen ez a mondat még mindig?! Inkább értelmezhetetlen. Ahogy Bodrogi Gyula mondta: egy mondaton belül Imre és a halál nem is szerepelhet. A játékos kedvű ember, aki a színpadon kívül is a jókedv legfőbb felelőse volt különböző asztaltársaságokban és közösségekben, most letörli a mosolyt az arcunkról. Vagy éppen konzerválja, hiszen mindenkiben feltolulnak az emlékek, élmények vele kapcsolatban.

Nem tartoztam a baráti köréhez. Azt szoktam mondani, inkább a nézője voltam. A hallgatója. Olyan erős kézzel ragadta magához a hangulatot, ha elemében volt, hogy nem lehetett nem figyelni az ellenállhatatlan humorát, akár színpadról, akár mondjuk a Komédiás kávéházról van szó.

Anno a Família Kft. fogatásain találkoztunk először, ahol ő is felbukkant néha, mint Csibi, a rendőr. Külföldi forgatásra is jött velünk, és az biztos, hogy a kánikulai, nonstopnak tűnő forgatási napokat igencsak megkönnyítette, mert megteremtette és szinten tartotta a vidámságot, a jókedvet. Évekig csak a privát életben futottunk össze néha, mindig kedves és érdeklődő volt, soha nem játszotta a sztárt, akinek nincs ideje a kollégáira. Persze tisztában volt a képességeivel, és ehhez mérten önbizalma is volt, mégis, amikor szerepelni láttam, a szorongás és az izgalom is ott volt minden színpadra lépés előtt, ami az igazi művészi munka sajátja.

Nagyon bolog voltam, amikor tavaly tavasszal Verebes Pista felkért az egyik főszerepre egy amerikai komédiában, ahol a játszótársam Dobó Kata mellett Imre volt a Karinthy Színházban. Három fura karakter, a férj, a feleség és a szerető, akik egy szállodai szobában három felvonáson keresztül le akarják gyilkolni egymást. Mindig valamelyik kettő a harmadikat. Imádtuk a próbafolyamatot, az együtt töltött napokat Tihanyban, ahol az előbemutatót tartottuk, amit követően, szeptemberben a Karinthy Színház színpadán hajlongtunk a premieren. Imre maximális alázattal készült a szerepre, és fantasztikus volt megfigyelni, ahogy Verebes segítségével, aki minden rezdülését ismerte Iminek, hogyan húzza magára, hogyan "bajorimisíti" Paul Millert. Sikerünk volt. A nézők imádták Imrét, ahogy mindig is.

Az egyik októberi előadás előtt az öltözöben készülődve láttam, hogy Imi masszírozza a saját térdét, panaszkodott, hogy fáj. Mint fő hipochonder társa, akinél mindig van megfelelő gyógyszer, hoztam neki legközelebbre lóbalzsamot, ez segíteni szokott különböző fájdalmak esetén. Azonban feltűnő volt, hogy a bal lábából inkább az erő tűnik el, nehezére esett sokáig állnia. Nem panaszkodott, de legközelebb már egy bottal jelent meg az öltözőben és ez a bot elkísérte a színpadra is, a növekvő bizonytalan mozgáskoordináció megkönnyítésére. A helyzet nem javult, de azt hiszem, még akkor sem ment el orvoshoz. Talán egy decemberi előadás volt az utolsó, amikor együtt játszottunk, eddigre már minimálisra csökkentettük a mozgását a színpadon, tulajdonképpen bejött és le is ült, mi játszottuk őt körbe Katával. Később rábeszéltük, hogy keressen fel egy neves ortopédspecialistát, aki azután további vizsgálatokra küldte, miután egyértelmű lett, hogy a térdének semmi baja. Jajongani, kétségbeesni nem hallottam, de azért az feltűnő volt, ahogy magába fordul, szótlanabb lesz a színfalak mögött. A refletorfényben azonban minden erejét összeszedve brillírozott, és a közönség, bár látta, hogy gond van, önfeledten ünnepelte. Aztán már elmaradt egy előadás, azután még egy. Imi pedig megkezdte ezt az egész szörnyű és méltánytalan harcot a betegségével.

Most pedig már csak a szalagcímeket olvashatjuk különböző újságokban.
Elhunyt Bajor Imre.
Elment egy igazi KOMÉDIÁS, aki ugyanúgy szerette a játékot, az életet, ahogy őt szerette a közönsége.

Amíg emlékezünk rá, életben tarthatjuk.