Sipos F. Tamás: "Rengeteget bőgtem"

Miért húzódtál vissza?

Hát, leginkább azért, mert ez olyan szituáció, amit egy tragikus véletlen szült. Nem hiszem, hogy nekem egyből mutatni kellene magamat, hiszen ami történt, azt nagyon fájdalmasan a sors döntötte el. Én belekerültem ebbe a szerepbe. Hihetetlen nagy megtiszteltetés számomra, de közben szívbemarkoló is. Azt gondolom, már csak kegyeleti okokból is méltóbb volt a csendesebb jelenlét.

Azt mondtad, hogy ezt az egészet nagyon megszenvedted. Mi zajlott benned?

Nagyon megrázkódott a lelkem. Egyrészt azért, mert meghalt egy ember, másrészt azért, mert egy olyan zenésztárstól kell búcsúzni, akit nagyon sokra tartottam. Harmadrészt pedig mindig is sorsközösséget éreztem vele. Én is hajlamos vagyok a mentális hullámzásra, főleg a téli hónapokban. Valószínűleg nem annyira, mint ő, de ahogy elkezdtem közelebbről foglalkozni a lemezeikkel, és felfogtam azt, hogy milyen nagy ívű életművet raktak össze, és hogy mennyire mélyenszántóak a dalok - bevallom, rengeteget bőgtem.

Mintha "átfolyt" volna rajtad a története?

Igen. Közben pedig szembesülni kellett azzal, hogy a sors valahogy nekem adta ezt a feladatot. Persze nem arról van szó, hogy pótolni kell őt. Ő most is jelen van. És egyáltalán - semmit nem "kell"! Engem megkértek. Ez tényleg egy megtiszteltetés. A zenekar tagjaival nagyon jó cimboraság van huszonéve, ezért nehéz ez az egész érzelmileg. Ebben az is közrejátszott, hogy bár én szerettem volna Cipő éneke nélkül megkapni a dalokat, de erre nem volt lehetőség. Vagyis amikor gyakorlok, akkor vele együtt énekelek szinkronban. Gondolj bele ebbe! Bár mondhatnánk, hogy ez csak egy technika, tehát nem kellett volna, hogy meghasson, de így történt. Ezt nem lehet megúszni és elmesélni sem, de az is lehet, hogy öregszem.

Érzékeny pasi vagy?

Igen. A metálos külső érző lelket takar. A szegecsekkel kivert fickó...

Mondod egy félmosollyal. A külsőd talán egy páncél. Van az, amit kifelé mutatsz, de mi van benned? A zárkózottságról mindig a védekezés jut az eszembe.

Defenzív viselkedés? Simán. Sőt! Ha már a működésre kérdeztél rá - akkor lehet, hogy épp ezért voltam az utóbbi 10 évben inaktív. Vagy legalábbis médiaszinten annak tűnő. A kudarcokat baromira utálom. Amikor az embernek még sansza sincs arra, hogy a közönséghez eljuttathassa a dalait, akkor szerintem sokkal jobb csendben maradni és várni. Nyilván nem erre, ami történt, hanem egy olyan periódusra, amikor mindaz, amit csinálok, nem a fiókban végzi. Szerintem ez a művészeti ág attól él és kap újabb inspirációt, hogy a közönség meghallgathatja és visszajelez. Akkor lehet továbblépni és alkotni. Én mindig két lábbal álltam a földön a munkát illetően, de a csalódástól nagyon félek. Persze van a fiókomban jó pár kezdemény, szövegterv, gyűjtöttem a dalötleteket, de mit akarhattam egy olyan piacon, ami szinte nem is létezik, mert klasszikus értelemben vett lemezeladás sincs? Azt se felejtsük el, hogy én sokáig egy viszonylag sikeres zenekarban voltam, utána pedig sikeres szóló pályát is folytattam, tehát mondhatom, hogy a sors elkényeztetett.

Egy darabig.

Naná, hogy egyenlőtlen versenyhelyzetben az ember két sikeres periódus után nem szalad fejjel a falnak. A józan megfontolás és a defenzív viselkedés konkrét keveréke lépett működésbe nálam.

A kényszerű csendben mit kezdtél az energiáiddal, az alkotni vágyással? Az ember próbálja bezárni egy palackba, de néha nehezen sikerül.

Feszül, feszül, feszül, és aztán jön egy-egy depresszív fázis.

Ilyenkor elbújsz?

Nem bújok el. A felszínen ugyan nem voltam jelen, de ez nem azt jelentette, hogy nem voltam aktív zenész. Főleg, amikor jött a retró. Akkor megint kicsit sűrűbbek lettek a felkérések, fellépésekre jártam, és a zenélést hobbiszinten is űztem. Ezt úgy értsd, hogy csináltam egy zenekart, és a '80-as évek zenéit játszottuk. Akkor nőttünk fel, ismertük a dalokat, és azokat nyomtuk. Összeborulva a közönséggel és időnként a pohárral is, de közben folyamatosan azzal birkóztam, hogy nem volt, aki szervezze, hogy több helyen is játszhassunk, másrészt ott motoszkált bennem az is, hogy egyáltalán elhiszik-e nekem azt, amit csinálok. Megismertek valamilyennek, és ami utána jött, az egészen más volt. Belegondoltam, hogy ha a könnyű műfaj egy-egy jeles képviselője ilyen-olyan tribute bandekben énekelne, akkor én is hasonlóképp viselkednék. Nem hinném el, nem mennék el a koncertre, de ha véletlenül mégis megtörténne, és jó lenne, akkor viszont meglapogatnám a vállát. Na, most ez több ízben megtörtént velem is. Persze jólesett, örültem is neki, de ez tényleg csak a hobbiszint, ezért végül is erre nem nagyon érdemes kitérni.

Az, akinek jó pár slágerét kívülről fújta mindenki, nem érez dühöt, tehetetlenséget azért, hogy mégiscsak felemás csönd veszi körül egy ideig?

Nem, mert amikor egy zenekar kijön egy slágerrel, a következő periódus feltehetően arról fog szólni számukra, hogy hogyan tudnak attól jobbat letenni az asztalra. Marha jó, hogy van egy nagy slágerünk, de közben átok is, mert az ember folyamatosan saját magával versenyez. Figyelj, én bizonyítani akartam szólóban is. Sikerült, de többé-kevésbé követtem az aktuális trendet, aminek van egy törvényszerű lefutása is. Ha felülsz egy divathullámra, akkor kapsz egy jó kis skatulyát, miközben más, netán több is vagy. Nagyjából ez a történet. Én ezzel tisztában voltam, de az is igaz, hogy a '90-es évek vége felé jött egy műfajváltás a technóval, meg azzal, hogy hárman izmosan ugrabugrálunk egy jó koreográfiára a színpadon - ezzel nem tudtam versenyezni, és nem is akartam. Ráadásul ha az embert belekényszerítik egy évenkénti lemezkiadásba és milliónyi fellépésbe, akkor nem biztos, hogy jó lesz a végtermék, mert az ember kapkod. Beszorul egy mókuskerékbe. Akkor még nem törődtem ezzel, de ma már másképp látom. Amikor 10 éve folyamatosan úgy éreztem, hogy a szelek nem nekem kedveznek, akkor inkább nem erőszakoltam, de ez a habitusommal függ össze. Képtelen voltam bármikor is azért barátkozni, sörözni, teniszezni stb., hogy engem pozicionáljanak.

Kicsi gyereknek se voltál "lobbista"?

Semmiképp. Gyerekként olyan gátlásos voltam, hogy ihaj. Igazból, ha nem lettem volna énekes, akkor lehet, hogy most nem beszélgetnék. Nyilván kifejlődött volna bennem valamiféle képesség a kommunikációra amúgy is, de sokkal csöndesebb lennék. A színpadi lét sokat tett hozzá. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kezdeti időkben, bár nem voltam gitáros, azért mégis a nyakamba akasztottam egy hangszert, hogy amikor nincs ének, akkor legyen hova elbújni.

Kapaszkodót kerestél?

Ez azért gáz - nem? Akár felmerülhet a kérdés, hogy mit keres egy ilyen ember a színpadon? Mert ott akar lenni, mert mégis van benne alkotni vágyás, és talán némi feltűnési viszketegség is, ami szerintem egészséges.

Nagyon érdekesen indult az életed a Párizsban töltött kisgyermekkorral, azután néhány évet itthon voltál, majd Olaszországba jártál suliba. Itt is, ott is lenni irigylésre méltó, de nehéz, hiszen kötődni lehetetlen. Állandóan alkalmazkodni kell. Egy külföldi tartózkodás sokat ad, de áldozatokat is követel.

Hogyne. Ez a kettősség jellemezte az életemet. Nem voltam szószátyár gyereknek sem, és a beilleszkedés mindig hónapokat vagy éveket vett igénybe. A francia évek igazából nem számítanak, mert még nagyon kicsi voltam, de amikor kimentünk Olaszországba, hetedikes voltam, amikor egy olasz iskolába kerültem anélkül, hogy egy mukkot is tudtam volna. Fogalmam sem volt arról, hogy mi van, ki, miről beszél. Nem tudtam beilleszkedni, de mivel nem voltam szószátyár, ezért nem is törekedtem erre. Például amikor tornaórán kézilabdáztunk, nekem - sajnos - soha nem dobták a labdát. Akkor nagyon szenvedtem, érted? Volt egy padtársam, egy olasz jobboldali újságíró fia. Az bunkó módon kötött belém: örökké lekommunistázott engem. A hetedikes baromarcú beszólt nekem, akinek csak annyi "bűne" volt, hogy Magyarországról jött. Akkor ez is beledöngölt a földbe. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy úgy állítottam be az osztályba a vagány olasz kölykök közé, hogy az Úttörő Áruházban vásárolt kockás zakó volt rajtam, felvettem az SZTK-keretes szemüveget, és Mézga Aladár frizurám volt. Ők még ilyet az életükben nem láttak. A hetvenes évekről beszélünk.

Sztorinak viccesen hangzik, de ők kigúnyoltak, és ott voltál köztük nyelvtudás nélkül.

Nekem ez a helyzet egyáltalán nem volt vicces. Nyilván akkor még nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet. Vélhetően ezért lettem későn érő típus.

Igazából a zenével nyíltál meg?

Igen. Közben pedig ott fertőzött meg a rockzene. Úgy vettem lemezt, hogy mentem az utcán, megláttam egy lemezborítót, és azt mondtam: ez állat, de jól néznek ki! Fogalmam se volt a zenekarról, csak annyira tetszett a fizimiskájuk - konkrétan a Kissről beszélek. Láttam a leizzadt, elmázolt, festett arcú állatokat, fölraktam az albumot a lemezjátszóra, majd megdöbbentem: mi ez a szar? De aztán adtam neki még néhány esélyt, és annyira megszerettem őket, hogy az összes lemezüket megvettem. Így lettem nagy Kiss-rajongó.

Majd újra itthon találtad magad.

Amikor ebből a közegből hazajöttünk, akkor az osztályfőnököm elkövetett egy alapvető hibát. Félévkor csatlakoztam a szakközépiskolai osztályomhoz Magyarországon, és ő úgy harangozott be a többieknek már az év elején, hogy jön valaki, aki három nyelven perfekt beszél, stb. A társaim hírből is úgy utáltak, hogy nem volt egyszerű.

Megjöttél az úttörő áruházas gyerekek közé az olasz cuccban.

...és nem tudta szegény Sipike eldönteni, hogy most digó legyen vagy csöves. Ez az alapvető két irányzat futott abban az időben, és valamiféle mixtúrával oldottam meg. Csőnadrág, alföldi papucs, de olasz típusú bőrdzsekit vettem fel hozzá. Aztán lassan elfogadtak és két év múlva már elkezdtünk zenélgetni. Úgy indult, hogy "Sipi, neked van egy gitárod otthon, nem akarod elővenni?" Három akkordot megtanultam, és már írtuk a dalokat. Tulajdonképpen még az sem fogalmazódott meg bennem, hogy ezt akarom csinálni, egyszerűen csak szerettem. Aztán ahogy véget ért a középiskola, mindez köddé vált, és onnantól sodródtam, de mindig meghívásos alapon. 1986-ig félévente más-más zenekarban játszottam. Szamárlétra effektus. Végül is egy tehetségkutató verseny kapcsán találkoztunk az Exotickal. Onnantól ismert a történet.

Egészen 1993-ig játszott az Exotic, és akkor jött a szólókarrier. Miközben mindenki tudja, hogy ki vagy, érdekes volt számomra az, hogy csak nyomokban találtam rólad híreket a bulvárban. Nem szálltál be. Pedig a jelenlétben segíthetett volna.

Igen. Tudjuk jól, hogy ez a híradás önkéntes alapon működik leginkább. Fogom a telefont, felhívom az újságírót és azt mondom, hogy írjál rólam, légy szíves! Jó, akkor találjál ki valamit, de ne azt, hogy lemezt csinálsz a jövő héten, hanem például azt, hogy ettél egy hókiflit, mert az mégiscsak sokkal érdekesebb.

Te nem tettél ilyet.

Én nem. Meglehet, hogy azzal az elengedhetetlen tulajdonsággal nem rendelkezem, hogy toljam magam. Nevezhetjük ezt akár hibának is, de ezt a paramétert nem bírom.

Ehhez képest hogy viseled azt, ami különböző felületeken olvasható a Republicról és Sipos F. Tamásról - nem mindig a legfinomabb stílusban tálalva. Azt mondtad, hogy a kudarcot kerülöd. Hogy tűröd azt, ha bántanak?

Igazából nem igazán engem akarnak bántani. Mindenkire ez a sors várt volna, aki ezt a dolgot felvállalja - ez egyértelmű. Én ezt is megpróbáltam reális alapon fölfogni. Adott egy koncertre látogató ezer fős közönség, ebből szerintem húszan kommentelnek, és ebből öt ír negatív kritikát. Ez elenyésző. Ha elolvasom, az azt a tézisemet igazolja, hogy azok az emberek, akik konkrétan engem fricskáznak, olyan keveset tudnak rólam, hogy igazából nincs erkölcsi alapjuk arra, hogy ítélkezzenek. Sipos F. Tamás nem a Trabantos csávó, vagy a Nincs baj, baby. Sipos F. Tamásnak 11 darab lemeze van, előbb tessék meghallgatni a komplett diszkográfiáját, és akkor meg lehet találni egyéb vonatkozású dalokat, mondanivalót, értéket is akár. Ha ez megvan, akkor lehet bírálni utána. Persze mindenki azt mond, amit akar. Igazándiból nem érdekel, és a fiúk is ebben erősítenek.

Addig az érzékenységig nem jut el, amiről beszélgettünk.

Nem. Egy koncerten elérzékenyülök. Én az alapvető helyzettől tudok meghatódni, akár percenként is, de nem ezektől a mondatoktól.

Hezitáltál akkor, amikor felmerült, hogy te fogsz segítőként beszállni a zenekarba?

Sokat nem is hagytak morfondírozni. Régebben a Republicot figyelve arra jutottam, hogy - nem rossz értelemben véve - kicsit irigyeltem őket, mert sokkal egységesebb képet mutatott a zenekar világszemléletben, életfelfogásban és zeneiségben is, mint eddig bármelyik együttesem. Emberileg is sokkal jobban egymásra találtak. Nyilván ez is a kulcsa a töretlen működésüknek. Másrészt Boros Csabával tényleg évszázados a barátságunk. Sőt, amikor a Kenguru nevű zenekara volt még a Republic előtt, nekünk pedig a kezdeti Exotic, felmerült elvi síkon, hogy ha egyszer úgy adódik, jó lenne együtt csinálni valamit. A harmadik fontos tényező pedig az, hogy ez megtiszteltetés számomra. Ezt nem átérezni, bevállalni? Milyen alapon? Jézusom, hát ez akkora megtiszteltetés, hogy erre az ember semmiképp se mondhat nemet.

Egyrészt megtiszteltetés, másrészt ahogy fogalmazol, a Republic nagyon együtt volt. Olyan zenekar, ahol a tagok együtt rezdülnek huszonéve, ahol félszavakból, mozdulatokból értik egymást. Ahogy én ismerem őket, ebbe a zenészközösségbe csak a szeretet erejével lehet bekerülni.

Ezt baromira le tudom egyszerűsíteni neked. Odamész, belenézel a szemükbe, azonnal érted, és értenek. Ennyi. Ahogy a szemek csillannak - hirtelen minden egyértelművé válik. Megvan a szikra, a közös emberi, érzelmi összhang. Erre nincsenek is igazán jó szavak, és nehéz megfogalmaznom, mert ez már az érzések világa. Tudod, a szegecses fickó vagyok - ezt már nem szeretném megmutatni. Nagyon mély érzelmek fakadnak fel bennem, bennünk ennek kapcsán újra és újra. Nem szeretném, ha gyengének látnának. 50 évesen ez nem lenne illendő.

Annyira utálom, hogy egy pasinak "nem illik" megmutatni a lelkét. Én szeretem, ha van. Szoktál gondolkodni azon, hogy a sors mit, miért ad, vagy épp miért vesz el? Fatalista vagy?

Alapvetően igen. Az elmúlt évtizedben, ami látszólag inaktív volt, én valahogy mindig hittem és tudtam, hogy előbb-utóbb jön valamilyen fordulat, és akkor meg kell élnem egy teljesen új és más korszakot. Nyilván nem erre vártam, de most a sors egészen megrázóan és keményen alakította a dolgokat. Nagyjából ennyi. Igyekszem méltónak lenni erre a feladatra. Mindig az hajt, hogy nem vagyok békében önmagammal. Sose vagyok elégedett azzal, amit csinálok. Még ha dicsértek is, egyszer sem éreztem úgy, hogy na, ez most százas volt, vagy legalábbis kilencvenkilences, de ez még eljöhet! Eleget éltem és értem ehhez, azt hiszem. Szerintem ez még vár rám, és teszek is érte!

Amikor ott állsz a Republic koncertjén.

Milyen állapot? Megtiszteltetés, megfelelni vágyás, átlényegülés.

Van eufória?

Kezd az lenni. Ehhez kell egy bizonyos mennyiségű színpadon együtt eltöltött idő, hogy azokkal az emberekkel, akikkel a vibráció megvan szakmailag, emberileg - teljessé váljon a kép. Jólesik, hogy ezt koncertről koncertre vissza is jelzik. Szemmel láthatólag minden egyes közös zenéléssel közelebb kerülünk egymáshoz. Lassan megérkezem közéjük. Megérkezünk egymáshoz. Szeretném, ha ezt mindenki érezné. Ha azt éreznék, amit én... A keménynek látszó csávó - ott belül.