Király Viktor: "Az önbizalmam sem volt elég”

Emlékszel még, amikor erről az álmodról beszélgettünk?

Persze! Még mindig bennem él és küzdeni is fogok érte. Azóta pontosítottam is, Grammy-díjat szeretnék! Tudom, hogy elképzelhetetlennek tűnik, de úgy állok hozzá, hogy munkával, szorgalommal, kitartással bármit el lehet érni. És egy olyan zenésznek, aki nemcsak előadó, hanem szerző is, ez olyan, mint egy olimpiai aranyérem. Ennél nagyobb nincs.

A stratégiát is megfogalmaztad már? Tervet, lépésről lépésre?

Most kezd kialakulni. Szerintem minden zenész életében eljön egy olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy na, most vagyok jó úton. Lekopogom, most ezt érzem. Eddig is írtam, csak soha nem bíztam az ötleteimben. Túl sok volt bennem a kétely.

Nem volt elég önbizalmad?

Az önbizalmam sem volt elég, és nem voltam eléggé kiforrott. Persze még most is kezdőnek tartom magam, de elértem azt a szintet, hogy egyre jobban merek bízni a saját erőmben.

Akkor szerinted a sikerhez önbizalom kell és a hit önmagadban? Még mi kell hozzá?

Szerencse. De tényleg! Aki azt mondja, hogy nem kell szerencse, az hazudik. Úgy kell állnia a csillagoknak, hogy pont ilyen jó éved legyen. Ezen múlik az egész. És ha minden összejön, az kijelöli a sárga téglás utat, a "Yellow Brick Road"-ot, mint az Óz, a csodák csodájában. Ki van kövezve egy út, és pontosan tudod, merre kell menned. Amikor az emberek sikertelenek, akkor elvesznek a problémáikban és nem látják az irányt.

Te látod most?

Igen, látom. Ha büszkén felvállalom, amit csinálok, ami az enyém, ami én vagyok, akkor nem tarthat vissza semmi. Ha nem is tetszik az egész országnak vagy az egész világnak, de egy rétegnek biztosan tetszeni fog. Hiszek benne, mert tudom, hogyan és mennyit dolgozom. Hazamegyek, egy hangulat hatására megszületik a fejemben egy melódia, és az elejétől a végéig kidolgozom. Jó érzés úgy kiállni, főleg egy dalversenynél, hogy ez az én dalom. Más, mint amikor szerző ír az énekesnek. Pótolhatatlan érzés és élmény. Happy a dalom, mert épp boldog időszakot élek. Ez vagyok én.

Múltkor is megfogalmaztad, hogy igyekszel mindenben a jót meglátni.

Ez a szemlélet a zenéléssel csak erősödött. Bocsánat, hogy mindig ehhez térek vissza, de abban érzem most igazán. Nagyon sokáig azért nem bíztam magamban, mert voltak ugyan ötleteim, de például nem tudtam elég jól zongorázni. Mindig voltak határok, amelyek miatt nem tudtam kifejezni magam. Sokáig rosszul gondolkoztam, mert nem azt láttam, amire képes vagyok, hanem a korlátaimat. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy én ötletember vagyok. Ez az erősségem. Amint ezt megfogalmaztam, felszabadultam, és minden egyre jobban ment.

Elkezdted tologatni a határaidat és rájöttél, hogy lehet.

És arra is rájöttem, hogy nem baj, ha az ember nem tud mindent, ha egy dologban viszont nagyon jó. Szerintem sokaknak segítene, ha így gondolkodnának.

Egyébként szorgalmas vagy?

Lehetnék szorgalmasabb. Sokan azt hiszik, hogy az vagyok. Kívülről látva azt mondják, maximalista vagyok. Ez igaz, de talán épp ezért érzem mindig, hogy lehetne még jobban és még jobban csinálni. Hajt az örök elégedetlenség és az elvárásaim.

A Dal mellett A Nagy Duett is elindult. Olyan elfoglalt vagy, hogy alig tudtál bepréselni a naptáradba. Pedig arra vigyázni kell, hogy mi az, ami rajta van a „sárga úton”, és mi az, ami eltérít… Milyen szempontok szerint mondasz igent egy hívásra?

Elég határozott vagyok ebben. Mielőtt elkezdődött A Nagy Duett, csakis A Dalra volt szabad figyelnem az első fordulónál. Jött pár felkérés, de kijelentettem, hogy semmivel nem akarok foglalkozni, csak A Dallal. Nekem lelkileg és agyban is arra kellett felkészülnöm. Ugye, most már picit más a helyzet, hiszen a következő döntőben is ugyanazt kell előadnom.

Az első alkalommal 40 pontot kaptál. A maximumot…

Igen. Furcsán fog hangzani, de ez nem a legjobb helyzet, mert nem szeretem elbízni magam. Nem is teszem. A következő fordulóban is nulláról szeretnék kezdeni, és majd meglátjuk, hogyan sikerül. Abban biztos lehetsz, hogy megint mindent bele fogok adni!

Menjünk oda vissza, hogy kiürítetted a naptárt, de A Nagy Duettre mégis igent mondtál. Nem a duett a specialitásod!

Némi gyakorlatom azért van benne, hisz a nővéremmel sokszor fellépünk együtt, bár azt nem lehet kimondottan duettnek hívni, mert annyira jó tesók vagyunk, hogy ez nem okoz problémát. Egyszerűen jó együtt. De azért is mertem bevállalni A Nagy Duettet A Dal mellett, mert bár tudom, hogy ez is egy verseny, de én szórakozni akarok. Jól akarom érezni magam. Inkább show-műsornak fogom fel, és szerintem így is kell.

A felelősséget mennyire érzed? Némiképp mentorszerepbe kerültél. Miközben a Megasztárban és A Dalban versenyző voltál és vagy. Most Dundika szekerét kell tolnod.

Az a baj, hogy alapvetően nem vagyok ilyen. Ebben az értelemben nehezen nyílok meg. Megszoktam a szólókarriert, ezért ez egészen új feladat lesz. De hál’ istennek Hajni is úgy fogja fel ezt az egészet, mint én. Szerinte sem kell mindent versenyként felfogni. Nem kell! Szórakozni fogunk! Megmutathatom egy-egy másik arcomat, aztán meglátjuk, hogy miként fogadják.

És A Dalnak, az Eurovíziónak érzed a tétjét? Rengeteg fellépésen vagy már túl, de ott azért megremegett a térded?

Megremegett, de azt is be kell vallanom őszintén: ahhoz képest, hogy nagyon optimista vagyok - A Dalhoz épp ellenkező módon állok hozzá. Úgy fogom fel, hogy áh, úgysem én fogok kijutni! Szándékosan próbálom csökkenteni a nyomást, és arra gondolok, hogy ez egy szuper fellépési lehetőség, ahol megmutathatom a dalomat. Ha kijutok Koppenhágába, akkor nagyon fogok örülni, de nem ez jár folyamatosan a fejemben. Az fékezne.

Mindig feltűnik, mennyit beszélsz a család szeretetéről, fontosságáról. Ketten is sikeresen haladtok előre. Sok szülő felsóhajt – hogy kéne csinálni? Anno nagyon szigorúak, céltudatosak voltak veletek a szüleitek?

Ez érdekes, mert nem annyira. Sokan azt gondolják, hogy olyanok voltunk, mint a Jackson családban. Pedig egyáltalán nem! Emlékszem, amikor a fater próbálkozott azzal, hogy járjunk zongoraórára. Hát, ez nem sikerült neki.

Nesze, most pótolod, tanulod – apádnak anno igaza volt!

Most pótolom, így van. De akkor nem bírtam. 11-13 éves voltam, és nem foglalkoztam mással, csak hogy az ikertestvéremmel kint legyünk a szabadban. Bicajoztunk, gördeszkáztunk a haverokkal, és semmi más nem érdekelt. És apuék nem kényszerítettek semmire. Viszont nagyon fontos, hogy ami tetszett, amihez kedvünk volt, bármi legyen is az, mellettünk álltak.

Édesapád zenész volt – hihetné az ember, hogy kijelölték a „sárga utat”.

Egyáltalán nem volt ez egyértelmű. Nagyon sokáig inkább színész akartam lenni. Sok időnek kellett eltelnie, mire 100 százalékosan éreztem, hogy melyik útra lépjek. És hogy a zene az.

Ebből az sejlik, hogy volt benned exhibicionizmus. Már kiskorodban is?

Az osztály bohóca voltam, bár igazán nem a társaságban szerettem szerepelni. Abban nem voltam olyan bátor. De az iskolai darabokban, színjátszásban mindig benne voltam. Amerikában ezt nagyon komolyan veszik. Komoly a játék és komolyan veszi a közönség is.

Ahogy a filmeken látom?

Igen. Ott ül az egész iskola, és kőkemények. Ha rossz vagy, akkor lefütyülnek a színpadról, ez az amerikai mentalitás. Nem maradnak csöndben. Hogy ha nem tetszik valami, akkor azt egyértelműen jelzik.

Mégsem lettél színész.

Akkor kezdett világossá válni, hogy nem akarok az lenni, amikor elkezdtem járni Gór Nagy Mária színitanodájába. Ne érts félre, Nóra, imádtam a sulit, zseniális volt, de azt vettem észre, hogy nekem színészmesterség órán is csak dallamok jártak a fejemben, és másra se vágytam, minthogy bemenjek a stúdióba és leírjam őket.

És a musical?

Nyilván ez jut az ember eszébe, de az a műfaj annyira nem fekszik nekem. Nem azért, mert nem tudom elénekelni. Képes vagyok rá, de abban sok a korlát. Én utálom a szabályokat. Utálom, ha valaki megmondja nekem, hogy ne így énekelj, hanem úgy.

Az életben sem tűröd?

Ha utasítanak, hogy mit csináljak, mintha parancsolnának, én robbanok.

Érdekes, én alkalmazkodóbbnak hittelek, hisz azt látom, gőzerővel mész a céljaid felé.

Mert ezek az én ötleteim. A saját fejem után megyek. Lehet, hogy alapvetően csöndes vagyok, és nem látszik rajtam, mennyire határozott tudok lenni, de ha van egy ötletem, akkor, mint a kos, haladok előre. Egyébként az a csillagjegyem. Persze figyelembe veszem a kritikákat. Mi családi kiadó vagyunk, és amikor írok egy dalt, akkor az első ember, akinek elküldöm, az apu.

És ha azt mondja, hogy hát…?

Akkor kicsit magamba fordulok, lehet, hogy mégse jó… de aztán kijön belőlem a Kos, és addig dolgozom, amíg azt nem mondja, hogy tényleg jó.

Érdekes egyébként, hogy egy család tud működni vállalkozásként is, mert ez dupla kihívás. Családként sem mindig könnyű létezni, nemhogy még üzleti vállalkozásként is. Úgy tűnik nekem, hogy édesapád és édesanyád, mint zsák a foltját, úgy megtalálták egymást. Ez elég határozott családképet jelenthet – miközben magad körül láthatod, hogy a kapcsolatok oly sokszor felbomlanak.

Hát, igen. Nehéz ez, de talán mégsem. Mindenki meg tudja találni azt az embert – legalábbis remélem -, aki hasonlóan gondolkozik és például nem teher neki, ha minden nap zenéről van szó.

Beának, a barátnődnek nem teher?

Nem. Ő is ugyanolyan. Azzal szoktam hülyéskedni, hogy nagyon hasonló a kapcsolatunk a szüleiméhez. Úgy látom, Bea hasonlít anyura. Anyukám nagyon csöndes, a háttérbe vonul, de mégis ő irányít. Jókor mond jókat.

Három éve vagytok együtt Beával. A karriered nagyon pörög. De nem olvashattam a bulvárban hullámvölgyekről, könnyes szakításról, újrakezdésről…

Vitáink természetesen nekünk is vannak. De szerintem a legfontosabb az, hogy mindenkinek meglegyen a saját célja és a közös cél is. Amikor Bea kitalálta, hogy tánciskolát szeretne, akkor nem léptem hátra, hanem igyekeztem segíteni neki, és jó látni, hogy egyre sikeresebben halad előre. És ő ugyanígy támogat engem. Most lett a második dalom első helyezetett a MAHASZ-listán, pár év alatt még legalább kettő ilyet szeretnék. Szeretnék nagylemezt, és közben jobban nyitni a világ felé. Már elkezdtem dolgozni Londonban egy zeneszerzőtárssal, és remélem, sikerül az a terv is, hogy összejövünk New Yorkban a DMC csapattal. El tudok képzelni egy kétlaki életet. És ha Beának azt mondanám, ki szeretnék menni Amerikába fél évre, akkor tudom, hogy szívesen megvárna, esetleg el is kísérne, szóval nincs az, hogy „jaj, ne, és akkor mi lesz velünk?” Együtt megyünk előre. Jó így az élet. Pörgés van, harmónia és béke.

És a kísértések?

Hogy más lányok érdekelnek-e? De hát nekem van a legszebb csajom Magyarországon!