Simon Kornél: "Elkezdtem kigyógyulni a bajaimból"

Némi űzöttséget látok a tekintetedben. Mindjárt premier. Megvannak ilyenkor a lelki fázisok?

Az alvászavar már megérkezett! Éjjel 3 órát sikerült pihennem. Amúgy pedig itt a dallamtapadás a fejemben: "ami a szívemen, a számom..." - ennek az ismétlése zakatol ébren és álmomban is szinte az őrületig. Aztán majd jön a heveny hasmenés. Ezek többé-kevésbé mindig lejátszódnak a bemutató előtti napokban.

Jaj... szép kis rituálé - élettanilag. Elszakadva a test kínjaitól - amúgy is szertartásos ember vagy?

Abszolút. Nagyon utálok kapkodva elkezdeni egy előadást. Általában hatra bemegyek, üldögélek és beszélgetek a büfében, az is egyfajta rákészülés. Szépen, lassan fölvonulok az öltözőbe, megiszom az előadás előtti utolsó kávét, megborotválkozom, fölveszem a jelmezt... Egyre jobban utálok rohanni, kapkodni. És ez az életben is így van. De régebben még több időt igényeltem. Éppen azon tanakodtam, hogy minden előadás előtt bementem ötre, bemelegítettem és bebeszéltem. Nagyon komoly rituálé volt. De ma már bizonyos belső utakat könnyebben be tudok járni, nem igényel annyi időt és koncentrációt.

Hisz jó sok túrán túl vagy magadban, magaddal. Hat darabban játszol, mindjárt indul a hetedik, még fut a mozikban a "Megdönteni Hajnal Tímeát", a "Coming out" most kerül DVD-re. Azt kell mondjam, a 2013-14-es év...

Bejött!

Be bizony! Furcsa lenne egy időutazással visszaugrani az első sikertelen felvételidhez. Vajon mit szóltál volna majd’ húsz éve, ha azt mondom: "Nyugi, Kornél, eljön majd az idő, amikor rohangálsz a Centrál Színház és a Madách között, no meg filmbemutatókra, hisz főszerepet játszol". Anno nem szaladtál ennyire előre fejben?

Konkrét célok nem fogalmazódtak meg bennem. Mindenekelőtt jó színész szerettem volna lenni, sőt, komolyan hittem is abban, hogy egyszer majd az leszek. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy már elértem. Jelen pillanatban olyan színész vagyok, akit sokat használnak, de ez még nem a végállomás. Épp tegnap gondolkodtam ezen - hisz nem tudtam aludni, ugyebár -, hogy még mindig ezen az úton járok, és hál’ istennek nem tértem le róla.

Amikor arra vágytál, hogy jó színész legyél, akkor a partikat és a vörös szőnyeget is elképzelted?

A csillogást és a partizást nem, de a szőnyeget azért igen... Az a fura, hogy amikor meg eljön a pillanat és rá kell lépni, akkor nincs szemérmesebb ember nálam. Tényleg nem vagyok sztáralkat. Azt tudni kell viselni, hogy az ember odaáll, és azt mondja, hogy "Szevasztok, itt vagyok!" Na, ez nincs meg bennem. A vörös szőnyegen mindig ott állok teljesen pőrén, és próbálnék önmagam maradni, de nehéz.

Kicsit kívülről látod magad, miközben villognak a vakuk?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok ott! Mindig később esik el, hogy mi is történt, kivel is találkoztam. Fényképezkedni kellett, pózolni... Szinte elmennek mellettem az események, és inkább csak úszom azzal, ami történik.

A "Megdönteni Hajnal Tímeát" általad megformált karaktere igazából nem a saját életét éli. Te voltál valaha így?

Amikor pszichológia szakra akartam menni - talán az volt ilyen menekülés a sors elől. Valami nem zsigeri, kitalált, illetve tévút, hogy mégsem akarok színész lenni.

Két verzió van. Az ember távolodni akar valamitől, vagy nagyon elkezdi vonzani egy másik lehetőség.

Inkább eltávolodni akartam. Szentesre jártam középiskolába, ahol deklarálták, hogy nem színészképzés folyik, és hogy akiben elég ambíció, kitartás és nyerni akarás van, az megpróbálhatja a felvételit, de senkit nem fognak ösztökélni. Én úgy éreztem, hogyha valaki picit lökött volna rajtam, akkor talán ment volna. De utólag tudom, hogy igazuk volt, és nem tett volna jót nekem, hogyha akkor fölvesznek a színire, és nem élek olyan életet, ami pár évig következett. Szentes mégis csak egy üvegbura volt, ami sok mindentől megóvott.

Ami utána jött, miért volt olyan fontos?

Szembesültem teljesen hétköznapi dolgokkal. Hogy milyen például autót vezetni, vagy elvinni szerelőhöz, találkozni olyan emberekkel, akiknek nem a színház a legfontosabb az életükben, akik nem tudják, ki az a Cseh Tamás. Átélni: milyen jelentkezni a munkaügyi központban, és megtapasztalni, hogyan bánnak ott az emberrel. Letenni a lábamat a földre - érted?

Gimisként sétáltál a felhőn, aztán megfogtad a padlót.

Igen. Vagy londinerként vinni a bőröndöt, aztán várni a borravalóra. Ezek apró dolgoknak tűnnek, de szerintem nagyon fontosak voltak, és sok minden ezekből fakad a jelenemben. Hiba lett volna kihagyni.

Aztán a Pesti Magyar Színiakadémiára jártál, de nem a Színművészeti Egyetemre (akkor még főiskola), ahova háromszor felvételiztél sikertelenül.

Képzeld el, harmadjára a harmadik rostán estem ki, és fél évig szinte minden éjszaka azt álmodtam, hogy tévedés történt, és mégis sikerült. Pár hónapja újra jött az álom. Ott állt Lukáts Andor és mondta, hogy mégis fölvettek. Álmomban végiggondoltam, hogy most 37 éves vagyok, ha beülök a főiskolára 41 leszek, mire végzek - és azt mondtam, hogy nem jövök, köszönöm, én most már jól vagyok így. Nyilván mostanra lettem túl rajta.

Több helyütt is mondtad, hogy számodra öngyógyítás lett volna a pszichológia szak, de ugyanezt gondolod a színházról is. Mire kell a terápia?

Ezt kutatom magam is. Vesszőparipám, hogy vajon hogy áll össze az ember személyisége? Mi az, ami velünk születik, és mi az, amit a környezeti hatások írnak belénk? Ezeket a kérdéseket magammal kapcsolatban is szoktam boncolgatni. Tudom, hogy sokak problémájához képest eltörpül az enyém, de tény, hogy nekem borzasztó trauma volt, amikor a családunk elköltözött egyik városból a másikba, és 10-12 évesen kétszer iskolát kellett váltanom.

Hallottam ezt a történetet. Kazincbarcikáról irány Szeged, az 5. és a 6. osztályt is más-más iskolában jártad. Pokorny Lia mesélt nekem a rengeteg költözéséről, és arról, hogy ezek révén tanult meg alkalmazkodni, búcsúzni és elengedni. Persze most kissé leegyszerűsítem a dolgot. De benned mit alakítottak ezek a vargabetűk?

Amit mondott, teljesen igaz. De nehéz megtanulni. Én mindenhol bástyákat kerestem, amikhez oda lehet támaszkodni. Amikor új helyre kerültem, újra és újra meg kellett harcolni értük. Nagyon fájt. Én nem voltam nagy harcos.

Hanem?

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nagyon okos kölyök voltam. Abban az évben, amikor új fiúként bekerültem, azt hiszem, 10 tárgyból kaptam dicséretet. Abban az osztályban, ahová általában visszabuktak a gyerekek. Volt olyan osztálytársam, aki ötödikes volt 16 évesen.

Na, de mit kezd ezzel a helyzettel az okos fiúcska?

Megtanul másokat gyomorszájon vágni a szünetben, ha éppen arra van szükség. Illetve elmegy énekelni a fiúkórusba és bekerül a színházba. És akkor azt érzi, hogy végre megtalálta a helyét!

Te lekettőzted az életet. Volt a rémes iskola és a színház.

Igen, a színház lett a bástya. Abba lehetett kapaszkodni, arra lehetett támaszkodni. Ott szeretet vett körül. Én lettem a leselkedő kisfiú a Carmenben - a csapatkapitány. Aztán már délelőttönként is kikértek az iskolából, hisz próbálni kellett, majd turnéra mentünk Nyugat-Németországba. 12 évesen az maga volt a mesevilág a vasfüggönyön túl. Azt hiszem, ezeknek köszönhetem az egész színházasdit az életemben. Meglett a bástyám és elkezdtem kigyógyulni a bajaimból.

Valahol azt olvastam, hogy "problémagyárosnak” hívtak egy időben - már felnőttként.

Szabados Misi mondta rám, de szerintem már kezd elmúlni.

Itt ez a pohár félig tele van, vagy félig üres?

Hát, szerintem félig üres. Már kondicionálom magam, hogy ne így lássam. De tudod mit? Nem is az volt a kérdés, hogy félig üres vagy félig tele van-e, hanem hogyan lehetne megoldani, hogy szörp legyen benne! Hogyan kéne bele szörpöt kérni?

Tipródtál és tanácstalankodtál?

Igen. Inkább lebeszéltem magamat a dolgokról. Kerültem a kudarcot. De ezen is segített a színház. Amikor az ember rájön, hogy egyre több mindent meg tud csinálni a színpadon, az az életben is felhúzza. Megtanít arra, hogy nem kell félni a kudarctól, hogy a problémákat meg lehet oldani és túl lehet élni. Egy-egy szerep kiváló iskola erre. Neki kell menni, és ha visszapattansz, akkor az egy tanulság.

Volt egy szerep, egy darab, ami igazán meghatározó az életedben. A Varsói melódia - hiszen ott találtatok egymásra Gryllus Dorkával.

Sajnos, már csak egyszer megy. Április 29-én lesz az utolsó előadás a Pinceszínházban.

Eszetekbe jut még, amikor elindultok a színház felé, hogy minek is volt ez a kezdete?

A legnagyobb kalandnak! Egy ideig még azt játszottuk, hogy mentünk a színházba, elköszöntünk egymástól és nem is beszélgettünk. És aztán csak az előadás után beszélgettünk újra civilben. Mintha nem ismernénk egymást. Én színész vagyok, ő meg színésznő. Tartsuk tiszteletben ezt a dolgot! Aztán ez kikopott, de az utolsó 15 perc még mindig kicsit távolságtartó. Érdekes.

Aztán nagyon gyorsan megérkezett a fiatok, Soma!

Kezdettől fogva világos volt, hogy ő jönni akar. Hál' istennek!

Most még a tekinteted is megváltozott!

Igen. Amúgy is minden megváltozott szépen lassan. Az ember egója persze megmarad, és azt mondja, hogy "néha nekem is jár valami”, de azért alapvetően háttérbe szorul. A fontosságok listája teljesen átalakul. Első a gyerek.

5 éve mi volt elöl?

A színház... De egyértelmű, hogy most Somi van ott. Illetve két vágány fut párhuzamosan. Futok az apa vágányon, aztán átugrom a színész vágányra, majd vissza. Ide-oda. Nehéz egybeolvasztani, mert a színházba beletemetkezik az ember, az bezárja a csatornákat, miközben az apaság épp ennek az ellenkezőjét kívánja. Kinyílni a világra. Ellentétes irányú vektorok vannak a színész meg az apa között, és ezt néha nehéz összegyúrni, de haladunk szépen.

Közben Dorka ingázik Berlin és Budapest között. Két hivatás, két ország, egy család. Hogy alakul ennek a dinamikája?

Percről percre. Bármikor próbáltunk szabályrendszert felállítani ezzel kapcsolatban, az mindig megborult. Valahogy itt is az érvényes, hogy "bízzunk istenben és tartsuk szárazon a puskaport” - vagyis mindig azt kell megvizsgálni, hogy épp ki tud mozdulni, mi a fontos, és ennek megfelelően hozunk meg bizonyos döntéseket vagy ha úgy tetszik - kompromisszumokat.

"Haladunk szépen". Erre is igaz lehet, mint ahogy mindenre. De milyen legyen a jövő?

Erre szokták mondani, hogy "fenntartható fejlődést” szeretnék. Az a tapasztalatom, hogy amikor a "nagyon akarom” dolgokat elengedtem, akkor kopogtatott a sors, hogy "csináld, tessék!" Nem kell minden bármi áron. Jó így, ahogy van. Egy Máté Péter szám jutott az eszembe: "Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink...”