Horváth Éva: "Nem vagyok cicababa"

Anyukám is szokta viccesen mondani, hogy „Évi, nem hiszem el, állandóan tele a naptárad és gyakorlatilag nem csinálsz semmit!” Persze ez így nem igaz. Két modelliskolában tartok órákat gyerekeknek, elindultak a Miss Balaton castingjai, és áprilisban minden hétvégén rendezvényeket vezetek – gyakorlatilag épp osztódnom kéne, hogy minden felkérésnek eleget tudjak tenni.

Mit tanítasz a modelliskolában? Tartást? Szemléletet? Testtudatosságot?

Pontosan. Bár van akiből genetikailag jön, de nem mindenki tudja, hogy az alkatát hogyan kell viselni, miként kell pózolni hogy előnyös legyen. Más áll jól egy sovány vagy épp teltebb lánynak. De fontos, hogy egy modell az arcát is ismerje és használni tudja. És amit még nagyon szeretek tanítani, az a protokoll. Mindig figyelem az embereket, és a többségüknek alapdolgokról sincs fogalma. Hogyan kell az evőeszközöket használni, hol a helye a pohárnak, de továbbmegyek – ki megy előre az ajtónál? A férfi vagy a nő? Ezek apróságoknak tűnnek, de nagyon is számítanak. Épp ezért tartom fontosnak, hogy a fiatalok megtanulják. Nem is tudom, hogy engem mikor kezdett el érdekelni, de az összes protokoll könyv megvan otthon. Imádom!

Érdekes, hogy ez honnan eredhet, hiszen nem klasszikus polgári családban cseperedtél.

Talán velem született. Van akit rá kell nevelni arra, hogy csajosan öltözködjön, nőiesen viselkedjen, de én már 4 éves koromban anyukám ruháit vettem fel és a cipőjében bukdácsoltam – párszor ki is törtem a sarkát… Csajos csajnak születtem. Nem is érzem igazán jól magam sportcipőben, pedig tudom, hogy sokkal kényelmesebb, mint minden nap magas sarkút venni. De egy sportcipő mellett simán elmegyek, míg ha meglátok egy gyönyörű magas sarkút a kirakatban, akkor beleszeretek a sarkába és nem tudom ott hagyni.

Magas sarkúban másképp érzed magad?

Talán úgy tudnám jobban megfogalmazni, hogyha lapos talpúban vagyok akkor valami nem stimmel a hangulatommal. Magas sarkúban érzem magam igazán nőnek.

Tény, hogy egész más lesz egy nő tartása… De amúgy találkozhatnék veled macinaciban? Kimozdulsz úgy hogy nem vagy „tökéletes”?

Ez is hangulatfüggő. Nyilván ha piacra megyek, nem tűsarkúban billegek. De nem vagyok az a nő, aki órákat tölt fodrásznál, kozmetikusnál vagy manikűrösnél. Ezekre például sajnálom az időt. Megvan bennem ez a kettősség, hogy nőnek lenni jó, viszont a nőiességgel járó időigényes dolgok idegesítenek. Ha végre elmegyek, akkor is több dolgot csinálok közben. Izgek-mozgok, telefonálgatok, viszem a spanyol szótáram vagy egy könyvet. Ugyanakkor az edzést, a futást nem hagynám ki, mert kikapcsol, megnyugtat - akkor jönnek a legjobb gondolataim. Szóval törődök magammal, de nem vagyok cicababa.

Hogy reagálnak rád a hétköznapokban? Azt szoktam mondani félig viccesen, hogy két rossz mondat van. Az egyik, hogy „Maga mennyivel jobban néz ki élőben!” A másik: „Maga mennyivel jobban néz ki a tévében!”

Nekem azt szokták mondani, hogy hú, mennyivel soványabb, mint a tévében! A másik pedig, hogy mennyivel alacsonyabb! Sokkal magasabbnak gondolnak…

…és hűvösebbnek is, nem?

Igen, de ez a hűvösség vagy távolságtartás egyfajta szerepelvárás volt annak idején az Éden Hotel műsorában. Abban láttak a legtöbben és aztán azonosítottak a szereppel. Pedig egyáltalán nem vagyok olyan, de mégis valahogy az emberek fejében ez maradt meg. Aztán meglepődnek hogy milyen közvetlen vagyok. Működnek a sztereotípiák, de nem érdemes harcolni ellenük.

Utánaszámoltam…Épp 17 éve nyerted meg a szépségkirálynő választást.

Jézusom, ne! Bele se gondoltam…

15 éve kezdtél el televíziózni.

Durva! Ez most nem hangzott jól, Nóra. Nem szoktam matekozni. Persze időnként beugrik a modell suliban, hogy atyavilág, én is így kezdtem… És hogy ez a generáció talán nem is emlékezhet arra az időszakra. Ez picit ijesztő. Néha eszembe jut, hogy jó lenne olyan dolgokat csinálni, amiket igazán szabadon csak annyi idősen tehet meg az ember. Például körbeutazni a földet egy hátizsákkal… Ha tehetem, akkor elutazom, de nyilván ma már nem mehetek világgá, mert nincs időm, lehetőségem rá. Félre ne értsd, nagyon tartalmas volt az eddigi életem, de vannak álmok, amiket nem valósítottam meg. De hát, akkor még teljesen más járt a fejemben.

Más járt a fejedben…, bizony, emlékszem, mesélted egyszer, hogy a suliban kiskamaszként gyakoroltátok az aláírást, az autogramot, hogy ha majd „nagyok” lesztek, akkor menjen. No, meg ott volt a titkos álom, hogy szépségkirálynő legyél. És valóra vált. De a tévézés? Az is benne volt a pakliban?

Dehogy, a legmerészebb álmaimban sem! Volt egy magyar tanárom, aki olyan szinten terrorizált, hogy amikor feleltetett a pániktól cérnahangom lett. Az első tévés interjúknál még alig tudtam megszólalni. Rettegtem, alig aludtam előtte, nagyon féltem, hogy itt is el fog menni a hangom és ország-világ előtt le fogok égni. Aztán amikor műsorvezető lettem, nagyon szorgalmasan jártam beszédtechnika órákra. Tudtam, hogy sok hibám van, amiken igyekeztem javítani. Persze aztán bedarált a gépezet és nem volt időm annyit foglalkozni vele, mint amennyit szerettem volna. De a fegyelmezettségem megmaradt. Ha 24 órás egy forgatás, én akkor is mosolyogva csinálom végig.

A Megruházlak! volt az utolsó tévéműsor, amiben láthattunk – 2014-ben. Hogy viseled ezt a kiszámíthatatlanságot? Egyszer van képernyős munka, aztán nincs…

Istenien. A csendesebb időszakokat kell kihasználni, mert tudom, hogy aztán megint rengeteg feladat zúdul rám. Épp anyukámnak mondtam nemrég, hogy én a munka miatt soha nem aggódtam. Valahogy az élet mindig elém sodorta a feladatokat. Talán azért is, mert nem görcsöltem. Valaki szereti a stabilitást, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, de nekem jó így. Nem tudom, hogy mi lesz holnap, lehet, hogy tele leszek felkéréssel, lehet hogy nem… Most a Miss Balatont is szervezem, én vagyok a koordinátora, és nyár végéig be vagyok táblázva. Aztán lehet hogy valami egész más jön az életembe, és hirtelen mindent annak a feladatnak kell majd alárendelnem. De én élvezem ezt a változatosságot.

Te az a csaj vagy, aki inkább azt látja amivel gazdálkodhat, és nem azt, ami épp nincs?

Nem szabad a hiányra koncentrálni. Nemrég jártam Burmában, és ott nem azon gondolkoznak, hogy mi lesz vagy mi lehetne. Az élet apró dolgainak örülnek. Hogy szépek, egészségesek, süt a nap – a jelenben élnek. Biztos nem véletlenül érintett meg annyira mélyen, mert érzem, hogy egy spirituális váltásban vagyok. Sok ilyen témájú könyvet olvastam az elmúlt évben. Érdekes, hogy a 36. születésnapom éreztem azt, hogy most nőttem fel… Akiknek mondtam mosolyogtak ezen, de szerintem tényleg egy másik életszakaszba léptem. Valami átkattant bennem, és szeretném átadni másoknak azt az energiát, amit eddig összegyűjtöttem. Eljött az ideje, hogy segítsek. Ne gondold giccses szövegnek, mert nem az! Keresem a lehetőségeket, az irányt. Tudom, hogy erre fogok elindulni. Ősszel volt néhány kudarcom, és egyszer csak azt éreztem, hogy mintha a sors lökdösne, hogy találjam már meg a helyes utat… Rá kell jönni, hogy mi az, amire az élet tanítani akar.

Miközben mi a spiritualitásról beszélünk, a cikkek címeiből idéznék… „Horváth Éva munka nélkül dorbézol milliárdos szerelmével”, „Durva anyázás megy Horváth Éva feneke miatt”, „Üzletasszonyok példaképe lett Horváth Éva”. Ennyit a mélységről…

A bulvárral kicsit most hadilábon állok. Nem is értem hogy durvult el ennyire a helyzet. A megkérdezésem nélkül leírnak bármit, miközben azt állítják hogy próbáltak elérni. Ebben a játékban nem szeretnék részt venni. Vannak akik boldogok ha bármit írnak róluk, de én nem tartozom közéjük. Vagy írjanak értelmes dolgokról vagy semmiről… Elegem van abból, hogy reggel a lapokból tudom meg, hogy „mi történt velem” - persze idézőjelbe téve!

Talán épp azért kóstolgatnak, mert nem lehet tudni semmi biztosat. Bár tény, hogy megfogadtad, hogy nem beszélsz a magánéletedről.

Igen, és tartom is. Ugye, a munkára azt mondtam, hogy nincs bennem görcs, és szépen működik minden. Viszont a magánéletem nem mindig gördülékeny… Lehet, hogy kicsit tudat alatt attól félek, hogy vajon igaz lehet-e, amit gyerekkoromban megálmodtam? Hogy létezhet-e az, hogy minden tökéletesen harmonizál? Ha körülnézek, olyan keveseknél látom… Talán az élet arra is meg akar tanítani, hogy engedjem el végre ezeket a félelmet. És azt hiszem, hogy jó úton haladok a tanulásban. De hogy hol tartok - az szerintem nem tartozik a nyilvánosságra.