Havas Henrik: „Nincs szükségem senkire”

Egy interjúban azt mondta, hogy a feszültségteremtésre utazott egész életében. Most sem törte sokat a fejét!

Iszonyúan élvezem, hogy amíg mások egy jegyzet megírásánál minden mondaton tökölnek, addig én simán lediktálom. Ilyen tehetséges vagyok.

És szerény… Akinek az irónia csípőből megy.

Csípőből, igen. És ráadásul kihívás, hogy egy magazinnak kell írni. Most ne sértődjön meg senki, de azt mondták, ne esszéket, ne egyetemi előadásvázlatokat írjak, hanem alkalmazkodjak az olvasóközönség nívójához. Nyilván nők olvassák…

Csodálkoztam volna, ha az első percekben nem ereszt meg egy gúnyos megjegyzést! De szerintem viccel… Legalábbis remélem!

Magára bízom… A dolog lényege az, hogy élvezem, hogy ezt is meg tudom csinálni. De annak idején, amikor költészetnapi versenyt nyertem, és szonettformában kellett a lány ellenfélhez szerelmes verset írni, akkor az volt a kihívás. Kell valami, amitől izgalmas a feladat.

Sok interjút nem olvastam mostanában magával, de arról gyakran találok beszámolót, hogy belemar valakibe.

Nagyon nehezen tudom elviselni azokat - főleg a kollégák közt -, akik tudatosan olyan képet próbálnak kialakítani magukról, ami nem valós. Azt vettem észre - ez szörnyű bűn egyébként, beismerem -, hogy azokba is belekötök, akik személy szerint nekem nem ártottak, csak tudom, hogy hazudnak, vagy képmutatóak. Nem az én dolgom lenne jelezni, de egyszerűen nem bírom, és megőrülök tőle.

Szerintem magáról is sokan azt gondolják, hogy csak úgy csinál, mintha… Vagy maga ilyen krakéler pali? Szerintem azért van ebben játék.

Jól látja, ez egy játék. És én nagyon élvezem. A gyenge pillanataimnak kevés tanúja van.

De mi a vonzó benne? A játék izgalma tetszik?

Az egész azzal kezdődött, hogy úgy kerültem be a rádióba, hogy se újságíró-iskolát, se egyetemet nem végeztem, és szembetaláltam magam egy magát nagyon sokra tartó, elitista társasággal. Azt vettem észre, hogy vannak, akik együtt kávézgatnak a Pagodában, de közben feltűnt, hogy mennyire felületes az egész. „Ha te meghívsz a műsorodba, majd én is meghívlak a műsoromba…” – érti, mire gondolok. Amúgy sem voltam közéjük való, hisz senkinek nem voltam se kutyája, se macskája. Én egy tehetségkutató pályázaton tűntem fel. Arra gondoltam, hogy sem most, sem amikor kiderül, hogy milyen tehetséges meg jó fej vagyok, akkor sem fogok barátkozni senkivel. Nem kávézgatok, nem járok vacsorákra, nem focizom velük - sehová nem megyek. Én vagyok az a faszi, aki senki mellé nem ül le, és mellém se üljenek le. Nincs szükségem senkire. Ennyi.

Egyszer már beszélgettünk erről. A kívülálló státuszát választotta.

Igen. Már gyerekként is ilyen voltam, valahogy más, mint a többiek… Bár ott voltam köztük, de mégis mindig kimaradtam mindenből. Például azért nem akartak felvenni úttörőnek, mert nem énekeltem, nem játszottam a többiekkel, nem voltam közösségi ember, hanem mindig odébb mentem, és olvastam. Az ilyenekbe bele szoktak kötni. De engem soha nem piszkáltak, mert látták, hogy nem egy szemüveges, ványadt hülye gyerek voltam, hanem csak más. Volt, hogy felpattantam a biciklire, és eltekertem Esztergomba. Vagy egy nyáron az volt a mániám, hogy minden Pest megyei faluba elmentem, és megnéztem a templomot.

Egyedül…

Volt egy-két barátom, de csapatom soha.

Nem teszi ez az embert némiképp magányossá is?

Sok mindent veszítettem ezzel, biztos vagyok benne. Az egyetemen sem haverkodtam a tanárokkal, ismert emberekkel sem, és tegeződni se szeretek. Magával is magázódom, pedig mondhatjuk, hogy nem vagyunk rossz kapcsolatban. De eszembe nem jutna.

Miért, mit jelent a magázódás?

Talán valamilyen távolságtartást. Nem szeretek közel engedni magamhoz embereket. Bár most, képzelje el, tizenkét év után megint eljárok ide-oda. Tizenkét éve nem voltam hangversenyen, színházban, koncerten, futballmeccsen…

De miért?

Mert amikor elmentünk egy válogatott meccsre, míg a helyemre értem, körülbelül százan állítottak meg, hogy fényképezkedjünk, kóstoljuk meg a pálinkát, stb… Egyébként mindenki kedves volt, senkinek nem volt egy rossz szava sem, mégis sok volt. Másnap Elton John-koncertre mentünk volna a Hősök terére, de azt mondtam a feleségemnek: Emlékszel arra, amikor tíz évvel ezelőtt elcibáltál egy Clint Eastwood-filmre az Urániába? Kijöttem, és azt mondtam, hogy na, most 10 évig nem teszem be a lábam moziba, mert ez olyan rossz volt. Most közlöm veled, hogy legalább ennyi ideig nem megyek emberek közé. Már a holnapi koncertre sem. De idén újévkor arra gondoltam, hogy úgy megnézném a Mephistót, amit Alföldi rendezett. Úgyhogy mondtam a Havasnénak, hogy fel van függesztve a fogadalom! Azóta minden héten megyünk színházba, hangversenyre.

Képes egyik pillanatról a másikra lehúzni a redőnyt? Kapcsolatokban, barátságokban is?

Igen. Volt egy ismerősöm, aki keményen drogozott. Azzal a nővel járt ki Kisorosziba hozzánk, aki kihúzta a gödörből. Nyaralni is voltunk együtt. Egyszer csak telefonált, hogy meglátogatnának. Persze! – mondtam. Egy másik nővel akart jönni… Mondom, hogyhogy másik? Hát, szerelmes lettem. Ühüm, most, hirtelenjében! Az, aki anno segített neki, az meg ki lett rúgva. Közöltem, hogy ne jöjjön…

Nem bocsátotta meg neki?

Nem.

De ez ítélkezés mások élete felett.

Ilyen vagyok.

Az „ilyen vagyok” mondattal nem lehet mindent elintézni. Miért nem ül le átbeszélni, ha valamit nem ért, vagy valamivel nem ért egyet?

Semmi kedvem ilyen emberekkel beszélgetni. Én az egyetemen mindig azt mondtam a hallgatóknak, hogy persze, van a sajtótörvény, vannak személyiségi jogok, ezeket mind megtanulhatják - rendben van. Egyvalamit nem tudok nekik megtanítani, az ízlést. Ami ízléstelen, azt nem tudom elviselni.

Nem bírja a hamisságot, az ízléstelenséget… – és még?

Ha unalmas a társaság, én lelépek. Egy perc után el tudok kezdeni unatkozni.

Nehéz a maga érdeklődését fenntartani?

Azt szeretem, ha van mit megfigyelni. A feleségem megőrül, ugyanis ha utazunk, én képes vagyok leülni egy pontra – legyen az egy karib-tengeri hajón vagy Disneylandben –, és nem csinálok mást, mint órákon keresztül figyelem az embereket. Hogyan esznek, hogyan kommunikálnak, milyen a testbeszédük. Imádom! Rengeteg érdekes ember van. Ugye, én írtam könyvet a prostitúcióról, rengeteg lánnyal beszélgettem, voltak köztük érdektelenek, és voltak nagyon jók. Kelemen Anna és Molnár Anikó könyve is arról szólt, hogy két nagyon jó megfigyelővel beszélgettem. Az, látja, érdekel!

Most jelenik meg a könyvhéten egy új könyve. Megrázó történetről szól. Ehhez képest azért felmerül a kérdés, az úgynevezett celebkönyvei maga szerint „ízlésesek”?

Figyeljen, hát, a Kelemen Annának olyan öniróniája és megfigyelőképessége van! Ő és Anikó is olyan plasztikusan tudtak mesélni, hogy egyszerűen zabáltam őket. Imádtam.

De most egy egész másról írt, bár szintén valós szereplőt választott!

„Az első számú közellenség” – ez a címe. Egy évig írtam, nagyon nehéz volt. Egy olyan gengszterről szól, akinél brutálisabb embert még életemben nem láttam. A titkárnőm majdnem elájult, miközben gépelte. 29 évet és 8 hónapot ült. Úgy számolt be a magyar börtönvilágról, hogy egészen elképesztő. A legelképzelhetetlenebb brutalitásokról van benne szó. Nagyon nehéz munka volt, mert folyik benne a vér, ömlik az erőszak, a börtönszleng, a trágárságok, és el kellett találni az arányokat. Közben rájöttem arra, ami nem is olyan bonyolult felismerés. Ezt még nem mondtam, de Kelemen Anna és Molnár Anikó életének egyik közös pontja az, hogy mindketten két-három évesek voltak, amikor a szüleik elváltak, és ezt nagyon megsínylették. Na, most ennek a rendkívül brutális bűnözőnek is a gyerekkorából ered minden, amit baromi nehéz volt kibányászni. Több mint negyven órát kellett beszélgetni, gépelni, és miközben tocsogtunk a vérben, arra vártam, hogy mikor fogok végre rájönni…

Meg fogom érteni, hogy mit miért tett ez az ember?

Hát, ezt nem árulom el, a végén kiderül, hogy miért lett ilyen. Akkor se fogja megérteni, csak magyarázatot kap, amit persze nem kell elfogadni.

Próbálom megérteni, hogy mindabban a sokféleségben, ami magát érdekli, mi a közös.

Tudja, mi? Ha valami olyannal találkozom, amivel addig soha. Ha olyat élhetek át, amit korábban nem. Én például szerettem katona lenni. Életem legjobb két éve volt. Gondoljon bele, van egy pesti úrifiú, bekerül a szabolcsi őrkatonák közé, és reggel, metsző hidegben, a Bükkben egy légvédelmi rakétaállomás étkezőjében odavágnak elé 20 dkg fehér, sózott szalonnát, egy előző napi száraz kenyeret és vöröshagymát úgy, hogy még rajta van a föld… Körülnéztem, mondom: ilyen a világon nincs, hát ez fantasztikus! Hogy ez velem történik!

Még mit akar kipróbálni? Mire kíváncsi még?

Most például a korommal vagyok elfoglalva. Hogy 66 éves lettem. Ez most nagyon foglalkoztat.

66 éves még nem volt. Ez tény…

Nem, és ez baromi érdekes. Ugyanis egészen tavalyig nem foglalkoztatott a korom. A betegségem kapcsán a feleségem beszélgetett egy volt osztálytársával, egy főorvossal, aki mondta, hogy a kollégáival beszédtéma volt, hogy én vajon a homokba dugom a fejem, vagy tényleg egy barom vagyok, aki minden iránt érdeklődik, csak saját magával és a betegségével nem foglalkozik. Mire a feleségem mondta, hogy egyszerűen arról van szó, hogy nekem nincs betegségtudatom. Válaszul azt üzente az orvos, hogy időnként nézzek bele a személyi igazolványomba, hogy hány éves is vagyok… Ez szíven ütött. Azóta mindennap ezen nyűglődök. Hetente kétszer teniszezek edzővel, és azt vettem észre, hogy kezdem figyelni magam, hogy hány perc után fáradok el… Próbálom beleélni magam abba, hogy 66 éves vagyok, csak állati nehezen megy.

Miért, mit kéne, hogy jelentsen a 66?

Mit tudom én! Például olyasmit is elolvasok, ami sose érdekelt. Cikket az öregkori elbutulásról…

Maga? Ne idegesítsen már fel…

…a múltkor a Népszabadságban IQ-teszteket töltöttem ki… Én!

Most már nem kuncogok, hanem röhögök, bocsánat!

Próbálom megint figyelni magam, hogy hogyan dolgozom fel ezt a helyzetet. Mint a műtétemnél. Kívülről nézni, hogy hogyan viselem. Mondok valamit. Mostanában Petivel és Zsófival, az unokáimmal vagyok elfoglalva. Peti hatodik születésnapja kapcsán kimentünk hozzájuk tíz napra Tenerifére. Járnak búvárkodni, és Zsófi épp akkor ment be először az óceánba az oktatójával, amikor ott voltunk. A pasi mondta, hogy 25-30 percig lesznek lent 6-7 méter mélységben. Néztem az órát, 30 perc, 35, 40… Jézusom! Ezt nem hiszem el… Ott álltam, vártam és majdnem meghaltam… Kiderült, hogy találkoztak egy óriásteknőssel, azzal játszottak, és azért nem akartak kijönni. Na, ez a jeges aggodalom új élmény volt. Persze Zsófit már megtanítottam pókerezni, a legjobb műsorvezető díjat is elnyerte tőlem, mostanában pedig már bridzselünk… Mindebből egy a lényeg, hogy „nagypapáskodom”. NAGYPAPA – érti? Jaj, azért ez annyira nem jön be!

De közben meg mégis!

Hát ez a bajom! Tenerifére özönlenek télen a nyugdíjasok, épp ezért nem is sétálok a tengerparton.

De hát maga is az! Papírja van róla…

Igen, de ha most elmegyünk vacsorázni, felveszem a márkás farmeremet, a pólómat és a dzsekimet, és egyáltalán nem 66 éves vagyok!

Hááát… Mondjuk az tény, hogy nem a tipikus nyugdíjaséletet éli…

És van még egy nagy bajom…

Mi lehet még? Mondja.

A saját nevem. Írtam egy baromi jó színdarabot. Egy családirtásról szól. A kiadóm elküldte Radnóti Zsuzsának, aki Örkény özvegye, és a legfelkészültebb dramaturg. Pirulás nélkül nem tudnám megmutatni, hogy hogyan méltatta. Ehhez képest egy színház dramaturgja tudja, mit írt nekem? Engedélyezzem, hogy a nevem nélkül ajánlja a darabot. Mert az én nevemmel snassz drámát írni… Ehhez mit szól? Úgyhogy most ki fogok cseszni velük, mert más neve alatt fogok sikerkönyvet írni, és más neve alatt színdarabot. És kapja be mindenki! Az a baj, hogy Havas Henrik még ezt is tudja? Na ne már… A francba!