"Úgy döntöttem, fejest ugrok az ismeretlenbe" - Így szültem én

Kinga mai szemmel fiatalon lett édesanya, hiszen 22 évesen adott életet kislányának, Panninak.

"A páromat fiatalon, 17 évesen ismertem meg, így már öt éve együtt voltunk a baba fogantatásakor. Nem volt szerelem első látásra, mégis ő lett az igazi, és elég hamar tudtuk, hogy közös gyereket szeretnénk, ehhez azonban először meg kellett teremteni a feltételeket. Három évig ezért dolgoztunk és gyűjtöttünk, végül 2006 decemberében beköltözhettünk a saját lakásunkba. Ekkora minden adott volt a baba érkezéséhez.

Decemberben abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és januárban meg is fogant a pici. Hatalmas öröm volt megtudni, hogy babát várok! Sok ismeretem nem volt a terhességről, de így utólag nem bánom. Mivel nem váratott magára a babánk, időm sem volt belemerülni a témába - és talán éppen emiatt teltek a terhességem hónapjai különösebb aggodalom nélkül. Nem olvastam sokat a szülésről sem. A nővéremet gyakran kérdeztem a témáról, aki két kisfiút szült már - mindkettőt sürgősségi császármetszéssel. Anyukámat kevésbé, mert amikor egyszer megpróbáltam, azzal kezdte, hogy ő az első szülés után kijelentette, hogy "soha többet"... Ezután úgy döntöttem, én inkább fejest ugrok az ismeretlenbe, jobb talán, ha nem hallok rémtörténeteket.

Arra az orvosra a 25. héten találtam rá, akiben tényleg meg tudtam bízni, akiről tudtam, tényleg azon lesz, hogy nekem és a babánknak a legjobb legyen. A munkát viszonylag korán, a 6. hónap végén fejeztem be, mivel az ügyfélszolgálati állásom gyakran túl sok stresszel járt. Jobbnak láttam, ha ettől az időponttól kezdve inkább a baba érkezésére koncentrálok. Az ultrahangos vizsgálatok nagy babát sejtettek, ám emiatt sem izgultam, legfőképpen azért nem, mert az orvosom sokszor elmondta, hogy ez csak becslés, nem kell emiatt megijedni. Igaza volt."

Későn jelentkeztek a fájások

A kiírt időpont környékén Kinga már nagyon türelmetlenül várta a baba érkezését, de még csak jóslófájásai sem voltak. Október 20-án aztán megérezte az első összehúzódást, ám a szülés igazi beindulásáig még egy éjszakát várnia kellett.

"Amikor ebéd után megéreztem az első összehúzódást, rögtön komolyan vettem, pláne, hogy 30 perc múlva követte egy másik. Ezek a fájások még tényleg a menstruációs görcsökhöz hasonlítottak, de azért éreztem őket. Valamikor a délután folyamán észrevettem, hogy mintha szivárogna a magzatvíz. Nem voltam biztos a dolgomban, de jobbnak láttam bemenni a kórházba. A szülőszobák egymás melletti kis beugrók voltak, egy darab ággyal és a végén függönnyel, hogy ne lehessen azért teljesen belátni. Épp front volt, ami miatt sokan szültek, de szerencsére akadt egy szabad ágy. Aztán csak vártunk és vártunk - mert persze a férjem is velem volt. Nagy volt a nyüzsgés, és mivel sikerült végighallgatnom több szülést is ez idő alatt, teljesen inamba szállt a bátorságom. Nekem akkor még csak enyhe összehúzódásaim voltak, így aztán akkor fogtam fel, hogy ennél több vár rám, amikor végighallgattam több szülő nőt is.

Nem szülünk - vagy mégis?

Több mint egy óra elteltével jött egy orvos, aki megállapította, hogy egyujjnyira tágult ki a méhszájam, de nem a magzatvíz szivárog, ahogy azt gondoltam, ráadásul a CTG is rendben, biztos, hogy nem szülünk még. Aztán mikor felöltöztem, hogy induljunk haza, jött egy szülésznő, hogy odaadja az orvosnak a CTG eredményét. Ránézve annyit mondott, hogy van rendszeres méhtevékenység, próbáljak pihenni éjjel, mert szerinte mégis szülünk... Na, jól összezavarodtam, és nem is tudtam eldönteni, vajon kinek van igaza.

Otthon próbáltam pihenni, de közben folyamatosan éreztem az összehúzódásokat, végig 30-40 percenként jöttek. Alvásról szó sem lehetett. Hajnali kettőkor éreztem, hogy a fájások egyre erősebben, sűrűbben jelentkeznek. Fel kellett állnom, mert fekve már nem bírtam, jobban esett, ha tudtam közben mozogni. Reggel hétkor már 5 percenként jöttek erős fájások, lihegtem, köröztem a csípőmmel, de fájt már piszkosul. A párom azonnal indult volna, engem még akkor is visszatartott az előző napi, kudarcként megélt 'vaklárma'. Így esett meg, hogy bár kérte az orvosom, elfelejtettem neki üzenni, hogy az aznapra tervezett kirándulásra ne induljon el..."

A fájdalomcsillapító egy álom volt

Háromperces fájásokkal másnap délelőtt Kinga újra elindult a kórházba, ahol már elfolyt a magzatvíz is, és következett a szülés küzdelmes része.

"Az a 10 perces út a kórházig borzasztó volt, hiába próbált a párom óvatosan vezetni. A szülészeten azonnal kaptunk egy szobát, akkor már bő 2 ujjnyi volt a méhszáj, így azonnal hívták az orvosomat. Ekkor felültem, hogy leszállhassak az ágyról - abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz. Ketten voltunk a párommal, vajúdtam, sétálgattam a kétszer két méteres kis szobában, oda-vissza, míg bírhatóak voltak a kétpercenként érkező erős fájások. Ezalatt próbálták elérni az orvosomat, aki éppen a Rám-szakadéknál kirándult a családjával. Amint meghallotta, hogy egy kismamája szül, azonnal elindultak vissza, de mivel eddig elég gyorsan haladtak a dolgok, feltételezte, hogy nem fog visszaérni - így rábízott az ügyeletvezető orvosra. 3 ujjnyinál jártunk, azt mondták, gyorsan haladok. Nekem piszkosul fájt már, csak térdeltem az ágy mellett, a párom próbálta masszírozni a derekamat, de nem sokat ért már.

Ekkor már percenként jöttek a nagyon erős fájások, úgy éreztem, sose lesz vége és nem fogom kibírni... Így telt el egy újabb óra, délután kettő körül jártunk. Akkor éreztem azt, hogy végképp nem bírom, és kértem a fájdalomcsillapítást. A szülésznő meg se vizsgált, úgy közölte, hogy ilyenkor már nem lehet - na akkor sírva fakadtam. Viszont az ügyeletes orvos rendes volt, megvizsgált, és azt mondta, lelassult a tágulás, még csak bő 3 ujjnyi, ezért mégis kaphatnék egy adag EDA-t. A fájdalomcsillapító egy álom volt. Éreztem valamennyire az összehúzódásokat, de a fájdalom egy az egyben megszűnt. Nevettem a férjemnek, hogy ez most nagyon jó, és szerintem végre tudtam aludni is. Valamikor három óra után még mindig nem tűnt eléggé nyitottnak a méhszáj, és az orvosok látták, hogy kezd elfáradni a baba is, jobb lenne már szülni. Bekötöttek oxitocint, hogy kicsit gyorsítsanak a dolgokon, közben a fájdalomcsillapító hatása fokozatosan ment ki. Egyre erősebben éreztem a fájásokat, amelyek között már szünet sem volt.

Négy órakor végre eltűnt a méhszáj, lehetett nyomni, de a baba sokadik nyomásra sem akart megindulni. Sajnos a CTG-n is láttak már valamit, mert ekkor kiment az orvosom, és hallottam, hogy azt mondja, még néhány nyomást megpróbálnak, de ha nem megy, akkor irány a műtő. Vissza már az ügyeletes orvossal jött. Azt mondták, a baba ferdén fekszik, és hiába tolom, nem tud áthaladni a medencémen. Elmagyarázták, hogy megpróbálnak segíteni neki azzal, hogy a hasamon keresztül 'bebillentik' a fenekét, és amikor szólnak, akkor nagyon nyomjak. Ez a művelet egyáltalán nem járt plusz fájdalommal, éreztem, hogy segít. Az egyik orvos a hasamat nyomta, a másik alul próbált segíteni és előkészítették a vákuumot is. Hogy a férjemnek is adjanak valami feladatot, ő oxigént tartott az orrom elé, mert akkor tényleg már az erőm végén jártam, és csak az segített. Én pedig nyomtam. Végül ötünk közös erőfeszítésével - a babát is beleszámolva - a negyedik fájással, picivel délután 5 óra előtt megszületett a kislányunk, Panni, 3610 grammal és 56 centivel.

Az édesapja vágta el a köldökzsinórt. Míg a babát elvitték lemosdatni, megmérni, engem is rendbe tettek. Utána láttam először igazán a picurkámat. Meg sem tudom fogalmazni, mit éreztem, hihetetlen volt, hogy végre megérkezett, és hogy anya lettem. Csodaszép volt, és bár sírt még, mikor hozták, azonnal megnyugodott, ahogy mellém fektették. Katarzis volt."

Nem ijesztették el a fájdalmak

A szülés után Kinga egész gyorsan helyrejött, és a hosszú ideig tartó első szülés ellenére azóta még két másik kislánynak is életet adott.

"Sajnos elég nagy vágást ejtettek rajtam, mert a kicsi lány elég nagy buksival született, és csak így fért ki. Emiatt úgy egy hétig nem volt még kényelmes ülni, de elég gyorsan regenerálódtam. Utólag visszagondolva a szülésre, a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mikor lesz vége, meddig tart. Amikor azt hittem, nem fájhat már jobban, akkor később rájöttem, hogy mégis. Nagyon örülök, hogy volt lehetőségem a fájdalomcsillapításra, anélkül nem is tudom, hogyan lett volna. Nem aludtam akkor már több mint egy napja, teljesen kimerültem.
A hosszas vajúdás ellenére azért a szülés szép élményként maradt meg. Nem is vártunk sokat a következő terhességgel, Panni születése után két évvel megszületett a húga, és rá két évre ismét egy kislánnyal gyarapodtunk, tavaly karácsonykor. Az ő születésük sokkal gyorsabb volt, hisz Panni már 'kitaposta' az utat előttük."