Tragédia és fájdalom, avagy Frida Kahlo sikeres élete

Cikkünk szerzője Takács Nóra, a Hogyan legyek jó nő? sorozat háziasszonya Csatlakozz Nórához a Facebookon!

Frida 1907. július 6-án született Mexikóban, bár később 1910-et jelölte meg születési idejének a mexikói forradalom tiszteletére. Ez jó trükk egyébként: egyszerre lehetsz hazafi, és három évvel fiatalabb. Meg is jegyzem magamnak. Frida egyébként nem teljesen mexikói származású, apai nagyszülei Magyarországról települtek Németországba, Frida édesapja pedig később onnan Mexikóba. A fényképész apa kétszer nősült, első felesége meghalt, majd egy spanyol-indián származású nővel házasodott össze, akitől négy lánya született, köztük Frida.

A kislány gyerekkorát meglehetősen szűkös anyagi körülményeik folyamatosan korlátozták. A család a már említett 1910-es mexikói forradalomig jól élt apjuk jövedelmező állami megbízásaiból. A forradalom után azonban a megrendelések csökkentek, így a család elszegényedett. A lányoknak már egészen fiatal korukban dolgozniuk kellett, hogy eltartsák magukat, és ha a szegénység nem lett volna elég, a kis Frida 6 évesen súlyosan lebetegedett, gyermekbénulást kapott, és a fél lába eltorzult. Ennek köszönhető, hogy élete végéig csak hosszú, délnyugat-mexikói népviseletben, vagy egy időben férfias nadrágokban mutatkozott, de azokat is mindig tökéletes ízléssel választotta ki: ékszerei, kiegészítői, ruhái mindig a legszebbek voltak. Nagyon adott magára a szép arcú festőnő, akinek dús szemöldöke mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Képeiből az köszön vissza, hogy tisztában volt erős adottságával, és ezt ki is hangsúlyozta. Bármikor, bárhol felismerhető egy Kahlo portré a nagy, összeérő szemöldökről.

Frida fiatalon jól tanult, olyannyira, hogy a szűkös anyagi keretek ellenére is úgy döntött a család, áldoz a lány taníttatására, aki orvos szeretett volna lenni. Elit középiskolába járt, ahol kimagasló eredményeket ért el, és közel került a politikához is, baloldali érzelmekkel szimpatizált.

A busz, amelyen utazott villamossal ütközött. A balesetben súlyosan megsérült Frida medencecsontja és gerince - bár eleinte ezt nem tudta. Hónapokkal később jelentkeztek csak a fájdalmas tünetek, ami miatt kénytelen volt szoros, feszes gipszfűzőben élni nap mint nap. Akkor kezdett festeni, amikor az unalom már teljesen kikezdte. Először magát festette le, később a hozzá látogatóba érkező rokonait, ismerőseit is. Két évig élt így, elszigetelten, festegetve. Mikor már jobban érezte magát, és ismét teljes életet élt, csatlakozott egy művészeti csoporthoz, ahol megismerkedett a nála 21 évvel idősebb Diego Rivera festővel. Az ember azt hinné, nincs igazi szerelem ilyen korkülönbség esetén, ők azonban rácáfoltak erre. Nem mondom, hogy tökéletes életet éltek, de Frida élete végéig ragaszkodott a férfihoz. Igaz, néha inkább gyötörték, mint szerették egymást, az útjuk mégis egy irányba vezetett. Hatottak egymásra, és bizonyos, hogy külön-külön nem tudtak volna ekkora sikereket elérni. 1929. augusztus 21-én házasodtak össze. Pár hónappal az esküvőjük után Amerikába utaztak, és a következő három évet ott töltötték.

Művészekkel ismerkedtek, jövedelmező kapcsolatokat építettek ki, Frida pedig kisbabát várt, annak ellenére, hogy orvosai szerint erre egészségi állapota miatt nem volt alkalmas. Őt ez nem tartotta vissza, nagyon szeretett volna gyermeket. Várandósága azonban tragédiával végződött, az utolsó hetekben elvetélt. Ezt a szomorú eseményt örökítette meg a Henry Ford kórház és a Repülő ágy című képein is. Férjével később sem hagytak fel a próbálkozással, de sosem született gyermekük. Talán ez vezetett a pár elhidegüléséhez, talán a korkülönbség, vagy a férfi heves vérmérséklete. A pár Amerikából hazatérve nyílt házasságban élt tovább. A férfi ugyanis nem túl gusztusos módon saját sórognőjével, Frida húgával kezdett szerelmi viszonyt, így Frida sem volt rest a továbbiakban. Hódításai között számos híres, befolyásos férfi és néha bizony nő is szerepelt. Mind közül talán a Mexikóba menekült nagy orosz-szovjettel, Lev Trockijjal való viszonya a legérdekesebb. Különös, Trockijt valahogy nehéz elképzelnem szerelmes lovagként, pedig ez volt a helyzet. A forradalmár is tudott flörtölni.

Míg korábban főként magának, férjének és családjának festett, hirtelen jött szabadsága felnyitotta a szemét, és meglátta, hogy a világ nem csupán a híres festő feleségét látja benne, hanem rá, Fridára, a nőre is kíváncsiak. A képeit borsos áron kezdték megvásárolni magángyűjteményekbe, rengeteg megrendelést kapott. Festményeiben őt láthatjuk viszont, azt festette, ami történt vele, ahogy érezte magát, az életét, az igazságot. Közel 150 képének fele önarckép, melyeken mindig az adott érzéseinek megfelelően festette le magát. Hol könnyek szöktek a szeméből, hol tövislánc lógott a nyakában, néha pedig egész boldognak tűnik. Ahogy épp az élete alakult. Több mexikói művésszel karöltve kiállítást szervezett, majd ennek sikerén felbuzdulva 1938-ban önálló kiállítása nyílt New Yorkban, 1939-ben pedig Párizsban. Európai bemutatkozása nem hozta meg a várt sikert, de legalább itt is megismerték a nevét, sőt, a Louvre még képet is vásárolt tőle - ilyen még soha nem történt latin-amerikai festőnővel! Karrierje tehát szépen beindult, magánélete viszont teljesen befuccsolt. Diego javaslatára a pár 1939-ben elvált, de a különélés nem tartott sokáig. Alig egy év múltán rájöttek, hogy egymás nélkül nem megy, így ismét összeházasodtak. Ekkor Frida már önálló keresettel rendelkező, sikeres és híres festőnő volt, nem szorult férje segítségére. Úgy vélem, Diego mindig is Frida mentora, tanítója volt, ő pedig megtestesítette a férfi számára a nőiességet, amiből folyton ihletet meríthetett. Hiába éltek néha külön, hiába szerettek percekig mást, az életük alapvetően szorosan összekapcsolódott - amolyan furcsa művész-szerelemben, persze.

A második világháború idején Frida élete egyre aktívabbá vált: tanított, különböző művészklubok tagja lett, és persze festett. Gerince azonban ismét fájni kezdett, az orvosok pedig semmi biztatót nem tudtak mondani. Újból fűzőbe szorították a testét, amiben jóformán mozdulni is alig bírt, majd műtétek hosszú sorozata kezdődött. New Yorkban a legjobb specialisták kezelték, mégsem tudtak sokat segíteni állapotán.

Az addig részletgazdag, pontosan kidolgozott képek hirtelen mázolmánnyá folytak szét, ahogy az élete is. 1953-ban betegsége olyan súlyossá vált, hogy a jobb lábát amputálni kellett, így nem hagyhatta el többé az ágyát. Képzelem, mekkora meglepetést okozott mégis, amikor így, ágyban fekve érkezett meg első, önálló mexikói kiállítására, talpig népviseletben, kifejezve ezzel nőiességét és származását. Azonban hiába volt erős a nyilvánosság előtt, az ágyban töltött hónapok alatt önmaga árnyékává vált, ezért gondolják sokan, hogy esetleg önkezével vetett véget életének. 1954 nyarán tüdőgyulladást kapott és nagyon súlyos állapotba került. Valamelyest sikerült felépülnie, annyira legalább, hogy egy Amerika-ellenes tüntetésen részt tudott venni július 2-án. Tíz nappal később azonban meghalt. Az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, de naplóbejegyzése alapján nem zárható ki, hogy öngyilkos lett.

Frida Kahlo volt az első nő, aki megkapó őszinteséggel festette le érzéseit, ő volt az első festőnő, aki méltán lett híres úgyis, hogy nem használt férfi álnevet. Tehetsége és félig üres, félig teli élete tette a képeit olyan beszédessé. Mit mondanak nekünk a festményei? Mindenki döntse el maga, én egy különc harcos fájdalmát látom mindegyikben. Megrendítő élmény.