Peggy Guggenheim, a művészek mecénása

Olyan úton indult el, amire senki sem számított: egy avantgarde könyvesboltban kezdett asszisztensként dolgozni. Ő, aki olyan gazdag volt, hogy fél New Yorkot könnyedén a zsebébe gyömöszölhette volna, inkább munkába állt egy korántsem nívós helyen, csak hogy elszakadjon családjától és az otthoni nyomott élettől. Új munkahelyén teljesen megbabonázta a modern művészet és egyesek szerint ekkor kezdte bontogatni szexuális szárnyait is, amik hamarjában a biszexualitás felé repítették. Adott tehát egy lány hatalmas vagyonnal, óriási szeretetéhséggel, akinek egyetlen igazi szerelme a művészet, a művészek lettek. Hol találni az 1920-as években olyan helyet, ahol mindezt megtalálhatta az ember szinte minden utcasarkon? Bizony, Párizsban. Peggy sietve odaköltözött.

Számításai helyesek voltak. Érkezését követően bárhová ment, szinte azonnal művészekbe botlott, akik hamarjában befogadták a szabad szellemű amerikai lányt. Nem mintha ez mindennapos lett volna. Peggy esetében sokat nyomott a latba, hogy közvetlen, lelkes, intelligens, szemrevaló teremtés volt. Arról már nem is beszélve, hogy Peggy nem csupán értük, hanem művészetük iránt is bolondult és jó ízléssel tudta megmondani, mi jó, mi nem. Sőt, idővel ennél sokkal fontosabb szereplővé vált. Vagyonát arra használta, hogy a művészek mecénása legyen, ami egy nőtől nem volt megszokott akkoriban. Peggy imádta Párizst, rajongott a művészek zsenialitásáért, különc életmódjukért, ezért számtalan szerelmi kalandba bonyolódott velük, sőt olyan hírek is keringtek, hogy néha kitalált szereplőkkel is randevúzott, mint például Willam Boyd Nate Tate-je. Ez olyan, mintha valakit Pán Péterrel hoznának összefüggésbe, de tudjuk ezt be Párizs kábítóan mámoros éjszakai mulatozásainak és mendemondáinak. Az viszont tény és való, hogy Peggy férjhez ment 1922-ben Laurence Vailt dadaista szobrász-íróhoz, akivel két gyermekük is született, Michael Cedric Sindbad és Pegeen Vail. A pár 1928-ban vált el, kisfiuk apjával maradt, kislányuk Peggyvel. Várható volt a nagy bohémságban, hogy nem lesz tartós a házasság, férje ugyanis nem volt valami jó ember, mint utóbb kisült. Folyton bosszankodott amiatt, hogy Peggy pénzzel támogatja a művészeket, idővel erősen inni kezdett, ilyenkor pedig agresszív lett. Sokszor bántotta feleségét, elgáncsolta őt az utcán, lenyomta a fejét a víz alá, amikor fürdött, tört-zúzott veszekedés közben, akár nyilvános helyen is. "Vissza kellett volna vágnom. Ő is ezt akarta, mégis a legtöbb, amire képes voltam, az volt, hogy sírtam. Ez jobban idegesítette, mint bármi más. Amikor a veszekedéseinkben már a nagy zárójelenet következett, lekvárt kent a hajamra" - írta visszaemlékezésében.

Peggy azonban nem maradt sokáig egyedül, valaki mindig volt körülötte. Számtalan mára híressé vált művésszel ápolt szoros barátságot, mint például Natalie Barney íróval, Romaine Brooksszal, Berenice Abott fotóművésszel, Djuna Barnes írónővel vagy Marcel Duchamp művészettörténésszel, akinek utólag a világ is nagyon hálás lehet. Addig ugyanis Peggy ismerte és csodálta a művészetet, látta, mi a szép, de nem értett hozzá eléggé. Duchamp viszont mindenre megtanította, elmagyarázta, mit lásson egy alkotásban, mire kell figyelni, mi a jó, hogyan kell összehasonlítani a festményeket, történelemre oktatta Peggyt, aki csakhamar maga is remek művészettörténész lett. Így más mecénástól eltérően nem csupán pénzt adott, vagy Picasso képeket vásárolt jó befektetés címszóval, hanem tényleg értett hozzá, mi a valódi érték. Így lehetséges, hogy idővel hatalmas és színvonalas gyűjteményt halmozott fel, hála Duchamp mester okításának, segítségének, hatásának.

Peggy nem sokkal első házasságát követően ismét férjhez ment, ezúttal John Holms íróhoz, aki szintén nem volt egy főnyeremény. Holms sem vetette meg az italt, többször bántotta Peggyt ok nélkül, aki mindezek ellenére élete szerelmének tartotta és nagyon összetört, mikor halálhíréről értesült. Nem vagyok pszichológus, de tuti, van valami gyerekkorba nyúló magyarázat arra, miért választott ilyen erőszakos "férfiakat" maga mellé. A szerelmi hullámvasút után a harmincas években Londonba költözött egy rövid időre, ahol megismerkedett Samuel Beckett Nobel-díjas íróval, aki végre jó hatással volt a nőre. Biztatta és csodálta Peggyt műgyűjtő és művészetpártoló életéért, aki ettől szárnyakat kapott boldogságában. Öröme azonban nem tartott sokáig, a háború felhői már gyülekeztek az égen, így Peggy fogta az egyedülálló kollekcióját és Amerikába utazott, hogy ott vészelje át a második világháború borzalmas éveit. Furcsa módon ez az időszak hozta meg Peggy számára az igazi sikert, a háború miatt ugyanis mindenki igyekezett szabadulni a birtokában lévő műtárgyaktól, amihez így jóval áron alul lehetett hozzájutni. Peggy szinte pillanatok alatt beszerzett mindent, amit akart: képeket Picassótól, Salvador Dalítól, Mirótól, Chagalltól és sorolhatnám. Peggy egyébként mindig jószívű volt, így a háború elől nem csupán magát, gyermekeit és gyűjteményét menekítette Amerikába, hanem első férjét, annak új feleségét, aki épp válni készült tőle és az ő közös gyerekeiket is kijuttatta Európából.
New York kulturális élete csak úgy pezsgett a sok háborúból menekült művésztől, tudóstól, értelmiségtől. Peggy már rég fontolgatta, hogy galériát nyit értékes képeiből, nagybátyja, a dúsgazdag, szintén nagy művészetpártoló Solomon R. Guggenheim híres alapítványa és múzeuma sikerén felbátorodva. Így került megnyitásra az Art of this Century nevű galéria, ahol a közönség megismerkedhetett a modern művészettel, Peggy gyűjteményével, amit a nő folyamatosan bővített, például amerikai művészek alkotásaival is. Peggy támogatta Jackson Pollock és Max Ernst művészetét, utóbbihoz egyébként 1941-ben feleségül ment. Házasságuk nem tartott sokáig, 1946-ban váltak el, Peggy pedig visszatért szeretett Európájába, ahol addigra már véget ért a világháború. Gyűjteményét bemutatta a velencei Biennálén, ahol hatalmas sikert aratott a modern művészet. Soha azelőtt nem állítottak még ki kortárs alkotásokat. Peggy megkedvelte Olaszországot, lenyűgözőnek találta Velencét, különösen, mert beleszeretett egy régi palotába, a Palazzo Venier dei Leoniba. A hatalmas épületet helyreállították, elrendezték benne Peggy kincseit és 1949-ben megnyitották a Guggenheim Múzeum kapuját, Peggy életművét, aki soha többé nem hagyta el Velencét. 1973. december 23-án halt meg, 81 éves korában.

Ha azt mondom, Guggenheim Múzeum, az igényes szó ugrik be. Peggy saját maga alapította a velencei múzeumot, de később nagybátyjával közösen is nyitottak néhányat a világ különböző részein: New Yorkban, Bilbaóban, Berlinben, Las Vegasban, köztük sok helyütt már maga a múzeum épülete is egy modern művészeti csoda. Aki teheti, látogasson el valamelyikbe, igazán felemelő élmény. Peggy Guggenheim csodálatra méltó nő, aki vagyonát nem drága ruhákra és partikra szórta el, hanem olyan gyűjteményt vásárolt belőle, amiért sokan hálásak lehetünk. Nemcsak mi, hanem sok művész is, akik a nő pénzéből éltek, alkottak, váltak híressé és Peggy kollekciójának részesévé. Ilyen egy igazi kifinomult gyűjtő, akire érdemes emlékezni.