"Marizának hívnak" - a gitáros szerelmei

- Figyelj, az az igazság, hogy anyagra kell - mondta a karikás szemű, szép fiatal lány, ki rasztahaját sapi alá kontyolta, előbukkanva az aluljáró purgatóriumából.
- Anyagra persze, mire másra? - Dünnyögtem az orrom alatt. - A lélek ingyen van - ugye?
- Ja... köszi.

A reptéren kiderült: nem vihetek a zsákomban tusfürdőt, ezért félmosollyal a "földi-segítő" kisasszonynak ajándékoztam az árut. A kifutópálya csupa hó, a repülő szárnyak jegesen csillogtak, de a szélnek már tavasz illata volt. A repülés tényleg gyönyörű volt, épp mint az álmaimban. Végtelen felhőszőnyeg fölött, szikrázó napsütésben siklottunk, míg gyöngyöző portugál bort kortyolgattam először, de nem utoljára. Pillantásom csak néha tévedt vissza a hús-vér valóságba, hogy megbámulhassam a kreol stewardess feszes melleit az egyenruhában, ahogy felém nyújtotta a második pohár bort - megédesítve mosolyával.

Lisszabonban már dühöngött a tavasz: leszálláskor olyan erővel csapott arcul a meleg nap és a szürkeállományt izgató színbomba, hogy máris táncolhatnékom támadt. Átöleltem hangszerem, ezt a méteres kislánygitárt: az egyetlen tárgyat, ami a régi életemből még fontos lehet. Boldogan lerogytam a reptér kávézójában, csettintve: ez igen. A legrövidebb erős feketét rendeltem, amit itt Bíkának hívnak. Gömbölyded afrobaba szolgált ki, azzal a könnyed, közvetlen eleganciával, ami az őserdőben gyökeredzett, és konkvisztádorok nászaiban virágzott költészetté - mint a fádó.

Lisszabonban tehát tavasz van, csőröznek a madarak és hemzsegnek a ringó csípőjű, feszes fenekű nők, rázzák hajkoronájukat, könnyen elmosolyodnak. Még a buszsofőrök is derűsek. Ahogy suhanunk a pálmák és zöld lombú fák alagútja alatt, itt-ott lila futónövény habzik ki a kertfalak fölött. Lila akác - jut eszembe nagyanyám slágere. Az egész táj buszostól, mindenestül részeg a tavasz édes illatától, én meg beleszédülök a színekbe, formákba és tiszta tekintetekbe. Érzem: itthon vagyok, délen. Aztán bevackolom magam a kényelmes, kétszintes Éva szuperbuszba, ami levisz Európa serclijéig, oda, ahol a szikes part csak úgy beleszakad a végtelenbe, mint a kiskölykök homokvárai dagálykor.

Négy óra múlva megérkezek majd a déli partra. Kissé idegesen döbbenek rá, hogy vendéglátómmal sosem találkoztam, csak a becenevét tudom (indiai beavatási név, vagyis nem sokan ismerhetik így). Szóval meg fogok érkezni valahova délre, ahol nem beszélem a nyelvet, nem tudom, pontosan kit keresek, és hogy az illető hol lakik, mivel az elszórt tanyák leginkább a szomszédos portához viszonyítják fekvésüket, és a falusiak fantázianeveket adnak birtokaiknak, amiket csak a helybeliek ismernek. Ráadásul nem működik a telefonom. Egész testem átjárta a hirtelen rám tört szabadság lázas remegése, amire annyira szomjaztam, ugyanakkor a lehetőség, hogy az idegen világban nincs iránytűm, elvesztettem minden kontaktust azzal, amit idáig ismertem. Mindez olyan mennyiségű adrenalint tolt az agyamba, amiről már nehéz lett volna eldönteni, jó-e vagy rossz. Csak így történhetett, hogy megismerkedtem Marizával.

Az én Marizám nem a közismert, érett szépségű fádó énekesnő, aki ez időtájt Algarve egyik luxus bungalójában pihente ki aznapi zenés műsorát némi pina coládával leöblítve. Az én Marizám a sofőrt követő első ülésen ült és a mobiljával játszott. Ezért szúrtam ki. Ennyi tűnt fel első pillantásra: a hellókittis I-Phone.

- Helló Kitty - köszöntem angolul -, segítenél?
- Marizának hívnak - mutatkozott be egy kis vállrándítással, angolul.
- Engem 'gitárosnak' szólítanak. Akik szeretnek, gitárhősnek - mondtam magyarul és angolul.
- Marizának hívnak - felelte portugálul.

Folytatjuk!