Anyuidő, apupercek - Ezért fontos mindenkinek az együtt töltött idő

Egy édesanya számára, aki egyszerre számtalan szerepet testesít meg – szupermami, takaros feleség, házvezetőnő, szakács, fitneszmodell, szexistennő, remek barátnő, valamint kiváló hallgatóság és nem utolsósorban divatdiktátor –, sokszor nehézséget okoz az előre eltervezett időbeosztás betartása és a különböző funkciók közti profi lavírozás. A folytonos rohanásban pedig előfordulhat, hogy nem a legfontosabb személyek nyerik meg nála az idő nagy részét, hanem az anyuka elvész valahol az elintézendő feladatok között, a piszkos ruhák kupaca alatt, de az is megeshet, hogy éppen ottfelejti magát valahol...

Míg csecsemőkorban inkább pár óra szabadságra vágysz, addig ha már nagyobbacskák lesztek, visszasírod az együtt töltött idő csodáját. Hogy mennyi ideig maradsz otthon a picivel, értelemszerűen attól függ, mikor és hogyan tudsz, illetve akarsz visszamenni dolgozni. A gyerekkönyvek és a különböző fórumok, amelyekkel a mamák sokszor feleslegesen sokkolják magukat, másfél évet írnak elő, de sajnos ezt felülírhatják gazdasági és egyéb szempontok is.

Az egyéb kategóriába az otthonról már elvágyódó, valami mást csinálni, kipróbálni akaró anya tartozik. Közhelynek hangzik, pedig igaz, hogy nem csak az együtt töltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít. Vagyis akkor jó (mindkét félnek) otthon maradni a csöppséggel, ha azt az anya tényleg akarja, ha az ebből érzett öröme szívből jön, és nem kényszerből teszi ez, csak mert a férj, az anyós, vagy a többi anyuka a játszótérről ezt várja tőle.

Ne csak látszatanyuka legyél, aki egy másik életről álmodik, miközben színez, játszik, mesél. Ez azért nagyon fontos, mert magabiztosabb, nyitottabb, érdeklődőbb lehet a gyermeked, ha az első éveiben azt tapasztalja, kérdezhet, választ kap, figyelnek rá, és reagálnak a meglátásaira. Ugyanis így alakul ki az önbizalma. (Ettől persze nem lesz sérült az a gyermek sem, aki a megfelelő életkorban bölcsibe kerül, neki egyszerűen csak más időpontokban és más területeken kell extra szeretet és törődést nyújtani.)

A második évben már lazul az első évre jellemező szoros szimbiózis, de ez egy teljesen normális folyamat. Ettől még mind a ketten ugyanúgy kötődtök egymáshoz, de a kicsit leköti az őt körülvevő világ feltérképezése, az anyát pedig a rég elfeledett szokások újraélesztése.

Ahogy a baba-mama kötelék lazul, úgy erősödik a baba-papa vonal. Még az olyan macsó papák is, akik korábban úgy érezték, nem tudnak mit kezdeni egy ilyen picurral, könnyen megtalálják a közös hangot egy totyogó, gügyögő gyermekkel. (Fontos tudni, hogy a férfi valójában egész életében kisfiú marad, csak minden életszakaszban más játékkal játszik.)

Az édesapa és a csemete közösen eltöltött ideje is nagyon fontos, és nem csak a gyermek szempontjából. Az, hogy az apuka huzamosabb ideig foglalkozik a kicsivel, mindkettőjük számára óriási élmény, hiszen a megszokott felállás (a legtöbb családnál) az, hogy apu hét közben dolgozik, este pedig nem biztos, hogy jut ideje a játékra, mesélésre. Ebből kifolyólag megeshet, hogy a minőségi idő és a boldog együtt töltött pillanatok oltárán az édesapa feláldozza a szigort és az anyával gondosan lefektetett elveket, és felrúgja a pontos időbeosztást is. Ennek az az oka, hogy tudat alatt kerüli a konfliktust a gyerekkel, hogy a közös percek igazán jók lehessenek. Ettől persze előbb-utóbb úgy érezhetik, már-már olyannyira engedékenyek, hogy a csöppség szó szerint kenyérre keni őket. Ez az anyáknak persze nem mindig kellemes, de érdemes visszagondolni, hogy azért apuci kicsi lányának lenni sem volt olyan rossz, ugye?