Anyák, akik előbb még megküzdöttek a saját életükért is

Egy babás sorozatban rákról beszélni? Vagy éppen bélbetegségről és sztómazsákról? Biztosan jó ötlet? Igen! Szemernyi kételyünk nem volt Hadas Krisztával. Nem csupán jó ötlet, de tulajdonképpen - bár furcsán hangzik - kötelesség is. Mert akkor vagyunk nyitottak, toleránsak, ha nem fordítjuk el a fejünket az ilyen történetek láttán. Ha képesek vagyunk nyitott szívvel befogadni az olyan sorsokat is, amelyek a megszokottól eltérően kezdődtek. Mert a végük persze ugyanaz volt: kisbaba született!

Előbb túl kellene élni!

Bozsik Adrienn maga jelentkezett a műsorba. Amikor kendőzetlen őszinteséggel megírta, hogy milyen sorsot dobott ki neki a gép, hogy Crohn-betegséggel küzd, és sztómazsákkal él, ám többször járt Kínában, tajcsizik és pozitívan szemléli a világot, akkor kérdés sem volt: tudtuk, hogy vele forgatni szeretnénk.

Adrienn így emlékszik vissza a kezdeti időkre.
"Egy betegség soha nem jön jól, főleg, hogyha komolyabb, és kihatással van arra, hogy hogyan éljük az életünket, ha kihatással van a terveinkre, vágyainkra. Amikor nálam diagnosztizálták a betegségemet, a Crohn-colitist, 18 éves voltam, és az érettségi előtt álltam. Akkor a legfontosabb életemben a sikeres érettségi vizsga volt. Az elején még nem igazán gondoltam, hogy ez a betegség nemcsak 1-2 hónap vagy maximum 1-2 év lesz, hanem kőkemény 9 éves küzdelem, ami majd kihatással lesz az egész életemre.

Akkor, abban az évben nem igazán gondoltam férjhez menésre, gyermekre, terveim között nem szerepelt, legnagyobb vágyam az egyetemre való felvételi volt, ami sikerült is. Az elejétől fogva nem volt egy sétagalopp az életem, folyamatosan küzdöttem a betegségemmel, hol jobb, hol rosszabb volt az állapotom, szerencsére az elején több volt a jobb szakasz. Egy jobb szakasz alatt ismerkedtem meg a férjemmel, Lacival, akkor kezdtem először elgondolkozni azon, hogy ha férjhez megyek, talán gyerekem is lehetne.

2002-ben házasodtunk össze, akkor már betegségem súlyosabb volt, de végigcsináltuk az esküvőt, betegen, soványan, és még mindig bizakodtam, hogy hamarosan vége lesz ennek a rossz szakasznak, és élhetjük mi is a friss házasok életét, utazgathatunk, és talán később jöhet a baba. Ám a következő években (2002-2006 között) a puszta túlélésért küzdöttem. Szó szerint. Voltam 45 kilós és szinte csak feküdni képesen gyenge is. De végül én kerekedtem fölül.

2006-ban megműtöttek, kivezették a vékonybelemet, sztómát kaptam. Talán ez volt a legjobb, ami történhetett velem, hiszen a műtét megadta nekem azt, hogy újra legyenek terveim, álmaim, vágyaim. Azt nem tudtam, hogy lehet-e valaha gyermekem, hiszen akkor a legfontosabb az volt, hogy az életemet megmentsék. Megmentették."

Adrienn 2014-ben lett várandós, teljesen természetes úton.
Sztómazsákkal való várandósága nem sokban tért el az átlagostól, bár azt mi is láttuk, hogy a pocakja kisebb a többi kismamáénál. Ennek az a magyarázata, hogy mivel nincsen vastagbele, a baba befelé is tudott helyet foglalni magának. És az ultrahangos vizsgálatnál - amire elkísértük a fiatal párt - mi is láttuk, hogy az orvosok kicsit nehezebben tudták Áront megvizsgálni, mert mindig elbújt a zsák mögé.
"Ezektől eltekintve simán vállalható volt a terhesség, nem hiszem, hogy jobban megviselt vagy komplikáltabb lett volna másokénál" - vallja Adrienn.

2015 májusában aztán mélyaltatásban, császármetszéssel jött a világra Áron, és amikor ébresztés után kitolták a műtőből, Adrienn percekig szinte csillapíthatatlanul zokogott. És vele zokogtunk mi is, és - ahogy ezt azóta a nézői levelekből tudjuk - más édesanyák is, akik követték a család történetét.
Áron érkezésével kiteljesedett Adrienn és Laci élete, és egészségileg is alkalmas újabb kisbaba vállalására.

Rák után kisbaba - az élet valamit elvett és valamit adott

Erikáék a kórház folyosóján üldögéltek, amikor Hadas Kriszta egy másik kismamánkkal forgatott ott. Kriszta azért ment oda hozzájuk, mert Erika párja afroamerikai volt, és szeretett volna pár szót váltani a kismamával. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Erika megnézte az első évad összes részét, végigsírta őket, és elvállalta, hogy ők legyenek a 2. évad egyik családja. Kiderült, hogy nem csupán az különleges, hogy nála fiatalabb kameruni férje van (Sebastien), hanem az is, hogy mellrák miatt levették az egyik mellét.

Erika szavai következnek:
"Amikor Sebasszal elhatároztuk, hogy babát szeretnénk, minden vágyam ellenére kicsit félve vágtam bele. Előtte elmentem a szokásos éves kontrollra, ahol mindent rendben találtak, de azért a terhesség alatt folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy a kemó és a sugárkezelés esetleg 'megtette' a hatását. Erősen bíztam abban, hogy ezek ellenére egészséges lesz a baba. Közben felmerült bennem többször, hogyan fogom megoldani a szoptatást egy mellből. Szerencsére ezen nem sokat rágódtam, hiszen ma már nagyon jó tápszerek vannak, tudtam, ha nem megy, akkor éhen nem fog halni a babánk.
Az is felmerült bennem, esetleg Zoé örökölheti a hajlamot, de ezt el is hessegettem, mert anno genetikai vizsgálatot is végeztek rajtam, ami kimutatta, hogy a betegség nem genetikai eredetű.
Mostanában lesz esedékes újra az éves kontroll, amit - mint mindig - kicsit félve várok, de tudom, minden rendben van, és ez így is marad, hiszen még rengeteg dolgom van itt!"

Erikáék szülése épp az érzelmek ellenkező végpontján volt Adriennékéhez képest, mivel Erika a császár alatt is (ő ébren lehetett) végig mosolygott. Annyiszor és annyit, hogy hetekre fel lehetett töltekezni belőle! Akkora életszeretet, annyi elfogadás, bizalom sugárzott az arcából, hogy mindenkinek jutott, az egész kórházi csapat fürdött benne, nem csak a férje és mi.

És most, már több mint 3 hónappal a szülés után is ugyanez az érzelmi biztonság látszódik Erika arcán.

"Néha még most is csodálkozva nézem Zoét, és hihetetlen, hogy ő az én gyermekem. Az anyává válás folyamata még mindig tart, és néha jókat szórakozom saját magamon. Mert teljesen másképp reagálok adott helyzetekre, mint a terhességem előtt. Kezd előjönni belőlem az 'anyatigris'. A fáradtság és a nehézségek ellenére imádok anya lenni, órákig tudok gyönyörködni Zoéban, nézem, ahogy alszik, jókat játszunk, igyekszem a lehető legtöbb időt vele tölteni. Sokak szerint jól elrontom... De nem érdekel, mit mondanak, hiszen annyira szerettem volna őt, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott.
Persze azért nem minden csupa rózsaszín felhő, vannak rosszabb napok, amikor nyűgös, én pedig türelmetlenebb vagyok. Olyankor elég nehéz a jó oldalát nézni a dolgoknak. Ezeken a napokon felidézem a pillanatot, mikor 2008-ban kitoltak a műtőből, és hiába nyúltam a jobb mellemhez, nem volt ott semmi. Ott, akkor az anyaság szinte elérhetetlen álomnak tűnt. Szerencsére ez már majdnem történelem, és a fáradtság ellenére mindennap hálát adok és köszönetet mondok a Jóistennek, amiért megélhetem ezt a csodát."

És bár a szoptatásból nem lett semmi - mivel Zoé nem volt hajlandó megtanulni kiszolgálni magát -, és Erika a lefejt tejet cumisüvegből adta a kislányának, szóval még ennek ellenére sem érzi, hogy bármitől meg lenne fosztva. Kameruni férje hatalmas támasz. Határtalan gyerekszeretetével és azzal, ahogy törődik mindkettőjükkel, azt hiszem, Erika is megkapta az ellentételezést a sorstól.

Mindkét édesanya megjárta a maga poklát, mindketten megküzdöttek a halállal, ám erejük, kitartásuk, ragaszkodásuk az élethez és álmaikhoz képessé tette őket arra, hogy befogadják életükbe a csodát is, és végül tarthassák a kezükben a gyermeküket. Mi pedig mindezt megmutathattuk nektek.