A legnagyobb hiba, amit egy cégvezető elkövethet

Gondoljunk csak vissza az iskolás évekre. Melyik tanárra emlékszünk?

Arra, aki engedte ellógni az órákat? Nem, inkább arra, aki keményen bevasalta rajtunk a tananyagot. Abból talán még ma is profitálunk. Lehet (vagy biztos), hogy abban a pillanatban jobban szerettük azt, akinél el lehetett bliccelni a számonkérést. De legyünk őszinték, ez gyorsan múló öröm volt. Így van ez a vezetők esetében is. Elképzelhető, hogy elsőként azokat kedvelik, akik azt hangoztatják: "Emberek, én itt a legfontosabb feladatomnak a családias légkör kialakítását tartom, ahol nem kell szétszakadni. Bla, bla, bla." Vagy: "Ne tépjék szét magukat, hiszen most hétfő van, és gondolom, fárasztó hétvégén vannak túl."

De milyen érdekes, abban a pillanatban, ahogy befújna a válság szele, a munkatársak azonnal hátat fordítanának a családbarát dumásnak, és keresnének maguknak egy VEZETŐT, aki irányt mutat. Tapasztalatom szerint, hosszú távon az emberek azt a vezetőt ismerik el igazán vezetőnek, aki teljesítést követelve kihozza belőlük a maximumot. És természetesen a megfelelő ellenértéket meg is adja a jól elvégzett munkáért. Ez nem csak pénz lehet! Elismerés, dicséret, képzés, visszaigazolás, kinevezés és még 1000 meg 1 dolog.

1. Hagyom, hogy ne csinálja meg.

A másik csapda ennek a következménye, amivel ha akarjuk, tetézhetjük a bajt.

Hiszen, ha már nem csinálta meg:

2. Megcsinálom helyette.

Ez nagyon humánus cselekedetnek tűnik, kár, hogy nem az. Ennyi erővel lehetnék a saját beosztottam is, vagy nem?

A gyerekeknél ugyanebbe a hibába eshet a szülő.
– Pakolj el, tegyél rendet a szobádban! – kérjük.
– Majd később – jön a reakció.
– Nem később, most tedd meg, kérlek!
– Akkor inkább nem akarom.

És jön az összeveszés, marad a rendetlenség, majd miután a gyerek elaludt, összepakolunk.

Másnap egy kicsit korábban érkezünk az óvodába, de nem akarjuk megzavarni az étkeztetést, titokban belesünk. Attól, amit látunk, kővé dermedünk, ha akarnánk, se tudnánk megszólalni. Gyermekünk fogja a tányért, szed magának az ételből, csendben elfogyasztja, feláll, a maradékot kiviszi, és kisöpri a megfelelő helyre, leteszi a tányért, visszaül a helyére, és csendben megvárja, amíg a többiek is befejezik az ebédet.

És a legfontosabb! Nem félelemből, nem sírva és nem zokogva.

Hogyan történhetett mindez? Úgy, hogy az óvodában megvannak a játékszabályok, amikhez a gyerekek adták a beleegyezésüket. A biztonság kedvéért ezeket az óvónők következetesen be is tartatják velük.