"Sunyi módon nem a férjem vert meg, hanem megveretett a gyerekeinkkel"

És a testi erőszak csak a jéghegy csúcsa. A folyamatos lelki erőszakban élő nők és gyermekek száma ennél jóval magasabb. Statisztikák szerint a bántalmazott nők közel 70%-a a közeli környezetétől vagy akár hivatalos úton ugyan próbál segítséget kérni, de segélykiáltásuk sok esetben süket fülekre talál.

Interjúalanyunkat, a 49 éves Máriát szinte egész életében bántalmazták, hogy pontosan mi történt, mi vezetett idáig? Történetéből egy érzéketlen rendszer képe rajzolódott ki a szemünk előtt.

A NANE Egyesület segítségével valósult meg ez az interjú. Miért kerested fel az egyesületet, miben kértél tőlük segítséget?

Születésemtől kezdve, egész életemben különböző erőszakfajtákkal találkoztam. Egy bántalmazó családban nőttem fel, bár ezt a megnevezést gyerekfejjel még nem ismertem. A szüleim nevelési módszereinek a lényege az volt, hogy azt csinálják velem, amit csak akarnak, ennek érdekében pedig fizikai és szóbeli erőszakot egyaránt alkalmaztak.

E mellett szóban aláztak, sértegettek, belém nevelték, hogy én vagyok az oka, hogy megvernek. Hogy én vagyok a hibás, a bűnös, egy büdös kurva vagyok. Hogy mindezt miért? Azt mondták, őket is így nevelték a szüleik, mégis túlélték. Többször meg is fenyegettek, hogy ha nem viselkedem "helyesen", azaz úgy, ahogy ők diktálják, akkor intézetbe küldenek. Én ezt úgy éltem meg, mintha valamiféle börtönnel fenyegetnének.

És mivel gyerekként kiszolgáltatott voltam, természetesen alkalmazkodtam hozzájuk, megtanultam mindent eltűrni, hogy otthon maradhassak. Idővel elhittem, hogy egy nagy nulla vagyok, egy semmirekellő. Nem alakult ki az önbecsülésem és az önértékelésem, az egész személyiségem a túlélésre épült.

Amikor már nagyobb voltam, volt, hogy édesapámnak visszaszóltam, hogy most már elég volt, és hagyja abba, mert feljelentem, ha még egyszer rám emeli a kezét.

Nem tudtál segítséget kérni?

Most 49 éves vagyok, 30 éven át folyamatosan segítséget kértem. 20 éves korom körül voltam először pszichológusnál, aki bár segíteni sajnos nem tudott, mert nem igazán értett a bántalmazás témájához, de olyan szeretet áradt belőle, hogy úgy éreztem, megmentette az életemet. Körülbelül fél év telt el úgy, hogy a terápiákon meg sem tudtam szólalni, mert másfél órán keresztül zokogtam.

20 éves korodban még mindig bántalmaztak a szüleid?

Igen. Egy bántalmazó nem fog megváltozni, ha nem akar. Ha akar, tud segítséget keresni, de persze a szüleim nem gondolták, hogy meg kellene változniuk.

Felnőttként milyen lett a kapcsolatod a szüleiddel? Szembesítetted őket valaha?

Mikorra már átláttam azt, hogy mi is történt velem gyerekkoromban, hogy az nem egy normális nevelési módszer volt, tehát nagyjából két évvel ezelőtt, addigra mindkét szülőm meghalt. Édesanyám a vége felé nagyon beteg volt. Úgy éreztem, nekem kell rajta segíteni. Vagyis nem kellett, de az emberi jóérzés olyan erős belső késztetés volt, hogy felülírta a haragomat is. Bár vertek és bántottak, és majdnem öngyilkosságba sodortak, de akkor mégis úgy gondoltam, hogy nem hagyhatom magára: ápoltam, amíg meghalt. Én akkor így döntöttem.

Akárhogy is, anyukám addigra olyan szellemi állapotban volt, hogy már lényegtelen lett volna bármit is mondanom.

Egy ilyen gyerekkor után hogyan sodródtál bele egy újabb bántalmazó kapcsolatba?

Ma már világosan látom, hogy gyerekként nem alakult ki az önértékelésem. Akkor persze nem láttam, hogy így bármilyen bántalmazó kiszúrhat magának, mint valami könnyű prédát.

Nem ismertem fel a bántalmazó viselkedés jeleit: az uralkodás, az elnyomás, a szóbeli erőszak jelei, a folyamatos becsmérlés, a hibáztatás addigi életemben a hétköznapi élet részei voltak, nem pedig figyelmeztető jelek. Pedig a kezdeti rövid időszakon kívül végig ott voltak a szemem előtt, ma már felismerném őket. A férjem egy kifejezetten jó megjelenésű, megnyerő modorú, mosolygós embernek tűnt és tűnik most is kívülről. Nagyon jó állása volt, jó egzisztencia, velem kezdetben mindig udvarias volt és figyelmes. Eleinte nagyon szerelmes voltam, és boldog, hogy végre valaki embernek tekint. Aztán összeházasodtunk, gyerekeink születtek, a viselkedése pedig egyre durvább lett. Több mint 20 évig éltünk együtt. Egészen az utolsó évig "csak" szóban bántalmazott, a szóbeli erőszak viszont folyamatosan fennállt.

Ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna, akkor lusta voltam, dög voltam, biztos kurválkodtam... És én elhittem neki, ha ezeket mondta: piedesztálra emeltem, hiszen okos, intelligens volt. Miért kérdőjelezném meg.

Csak a testem jelezte, hogy valami nincs rendben.

Előre rettegtem, hogy már megint mit fog mondani. Mikor megszülettek a gyerekek, elkezdte őket is felhasználni a megalázásomra. Rendszeresen a gyerekek előtt szidalmazott, anyaként, nőként, emberként, dolgozóként - nem volt az életnek olyan területe, ami kimaradt volna. Aláásta a szülői hitelemet, kifejezetten arra tanította őket, hogy amit én kérek, javaslok, mondok, azt nem kell komolyan venni, nem kell megcsinálni, nem kell elvégezni.

Ez volt nekik a példa, hogy így kell bánni egy feleséggel, anyával. A férjem, mint egy kiképzőtiszt, vérebeket nevelt belőlük.

Nem próbáltál meg kilépni ebből a kapcsolatból, elmenekülni?

Nem volt munkám, nem volt hova mennem, nem volt körülöttem támogató közeg, és persze a gyermekeim miatt is maradnom kellett. Konkrétan nem lett volna mit ennem, ha elmegyek. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Amikor a szomszédomnak elmeséltem, hogyan beszél velem a férjem a gyerekek előtt, hogyan szidalmaz előttük, annyit kérdezett, hogy "Mit csináltál?"

Intézményekhez is fordultam.

És a gyerekkorodhoz hasonlóan most sem kaptál érdemi segítséget?

Az "ellátórendszer" tulajdonképpen hagyja, hogy a bűncselekmények megtörténjenek. Folyamatosan kértem segítséget: orvosoktól, pszichológustól, pszichiátertől, gyámhatóságtól, ügyvédtől, bírótól, de nem voltak hajlandók elismerni, hogy baj van. Ott hagyják a bántalmazott gyerekeket, a nőket a bajban. Az én tapasztalatom az, hogy a legtöbben igazából azért nem segítettek, segítenek, mert nem értenek hozzá. Ment rá az időm, az energiám, az egészségem, a pénzem, amikor épp volt, de nem kaptam valódi segítséget.

Említetted, hogy az utolsó évig "csak" szavakkal bántalmazott, mi történt abban az évben?

Az utolsó évben rendszeresen azt mondogatta, hogy engem jól meg kellene verni. Ügyelt rá, hogy ezt az akkor már kamaszkorú fiaim előtt, vagy egyenesen nekik mondja.

Voltaképp felbujtotta a fiaimat, velük végeztette el a piszkos munkát:

Amikor rám támadtak, az apjuk szavakkal biztatta őket. Ekkora már magamon kívül voltam, kihívta rám a mentőket. A mai napig nem mertem megnézni a zárójelentésben, hogy hány hétig voltam bent.
Amikor aztán hazajöttem, már nem hagytam magam. Megfenyegettem, hogy nagyon rossz vége lesz, ha nem hagy békén. Erre eltűntek, fogta és elvitte a gyerekeimet nem tudom hova. A kórházban felírt antidepresszánsokat szedtem, amik kifejezetten károsak voltak, mert nem tudtam tőlük sem gondolkozni, sem cselekedni. Egyedül maradtam az otthonunkban és úgy be voltam gyógyszerezve, hogy segítséget sem tudtam kérni. Úgy maradtam életben, hogy egy ismerősöm naponta hozott nekem ennivalót.

23 év után végül elváltatok. Ki kezdeményezte, és hogyan zajlott le?

A férjem indította a válópert. Kirendelt ügyvédem volt (persze pénzem semmi), aki egyáltalán nem képviselte az érdekeimet, a bántalmazásról szó sem esett. A folyamatos gyógyszerezés miatt akkor még szinte magamnál sem voltam, megszólalni sem nagyon tudtam vagy mertem a bíróságon. A bíró mindebből semmit sem vett észre, vagy nem érdekelte.

A bíró a férjemnek ítélte a gyerekeket, hiszen nekem még ételre is alig volt pénzem, de persze ennek ellenére kifizettették velem a költségeket, beleértve az ő igen drága ügyvédjének a díját is. A volt férjem a válás után sem tartotta be a láthatásra vonatkozó megállapodásunkat, sőt a gyerekek "pszichés egészségére" hivatkozással még a kapcsolattartási jogot is sikerült elvetetnie a bírósággal tőlem. Ennek a tárgyalásakor sem merült fel a bántalmazó magatartása, azt sem vizsgálta meg senki, hogy a gyerekek elutasító viselkedésének valójában a férjem bántalmazó magatartása volt az oka. Hónapokon keresztül újra kellett hallgatnom a férjem mocskolódásait és hazugságait, mégsem merült fel sem a bíróságban sem a gyerekvédelmi intézményekben, hogy a gyerekeknek talán mégsem az a legjobb, ha egy ilyen ember mellett nőnek fel.

És miután mindent elveszíttettem, az egészségemet, a gyerekeket, a pénzemet, azok után találtam rá a NANE-ra.

Miben tudott neked segíteni a NANE?

A legfontosabb az volt, hogy végre megfelelő szakirodalomhoz jutottam a segítségükkel, amivel már rálátásom van a témára, ezáltal egyfajta önvédelmet tanultam, már fel tudom ismerni a különböző bántalmazások jeleit. Nagyon sokat beszélgettünk, ők meghallgattak, végre nem vonták kétségbe a szavamat.

Most már én is szeretnék másoknak segíteni, mert az a tapasztalatom, hogy a magyarországi rendszertől egyszerűen nem kapjuk ezt meg. Az én esetem egyáltalán nem egyedi. De mivel ennyire nincs támogató közeg, sőt a legtöbbször magát az áldozatot hibáztatják azért, ami történt vele, a bántalmazott nők néha meg sem mernek mozdulni.

És mi lett a gyerekeiddel, azóta sem láthatod őket?

A kapcsolattartás elvételének az lett az eredménye, hogy nem találkozhatok a gyerekeimmel, csak akkor, ha ők akarnák. Ez viszont eleve kizárt. A gyerekeim nem akarnak velem találkozni, mert manipulálták őket, hazudoznak nekik, azaz valójában bántalmazzák őket. Szoktam nekik levelet írni, van, amelyik egyáltalán nem válaszol, az egyik néha visszaír. Idézek néhány fordulatot ezekből a levelekből:

Ez annak a következménye, amire nevelték. De ő hogy fog így felnőni? Azt tanulja meg, hogy egy édesanya, egy feleség egy nulla, hogy azzal bármit lehet csinálni, vagy hogy neki így kell majd bánnia másokkal. És ezt az "igazságszolgáltatási" és a "gyerekvédelmi" rendszer hagyja. De máig nem adtam fel, most is küzdök értük.