Egy kisgyerek számára a kedvenc plüssállat elhagyása is beindíthat egyfajta minigyászt. Sír, sajnálja, félti. "Biztos fél egyedül, és hiányzom neki!" - mondta a lányom, mikor bent hagyta az oviban az alvós kis kedvencét. Sírt miatta, pedig tudta, hogy másnap reggel ott várja majd. Mi történne, ha mondjuk azzal szembesítenénk, hogy a nagymama elment, és többé már nem jön vissza, nem láthatja. Ekkor éreztem először azt, hogy beszélnem kell vele a halálról.
"Tudod, amikor az emberek öregebbek lesznek, mint a nagyi, akkor meghalnak - egyszer mindenki meghal, ez így működik. A testüket eltemetjük a földbe. Sírunk, mert többé nem láthatjuk őket. De a lelkük újjászületik, ezért nem kell nagyon szomorkodni. Tudod, lehet, hogy előző életünkben te voltál az én anyukám, én pedig a te lányod. Most pedig ez fordítva van. Akik szeretik egymást, mindig újra találkozni fognak" - láttam rajta, hogy hozzávetőleg megértette. Pár perccel később összefoglalta:
Anya, aki öregebb lesz, mint a nagyi, azt a földbe tesszük, ugye?
- bólogattam: "Aki meghal, azt eltemetjük a földbe, de a lelke tovább fog élni."
Hamarosan abba a korba lép, amikor majd háziállatot szeretne. Ez valami kis rágcsáló vagy hal formájában fog érkezni, amik köztudottan nem élnek túl sokáig. Ergo hamar eljön majd az idő, mikor a szeretett élőlény, akiről gondoskodott és szeretett, meghal. Ez lesz majd a következő lecke az életében.
Számomra egy dolog bizonyos, hogy
a gyerek érzéseit, problémáit sohasem szabad elbagatellizálni.
Mindig az adott életkornak megfelelően, de igenis komolyan kell venni, és segíteni kell neki benne. Amikor közvetlenül is megtapasztalja a halált, ott állok majd mellette, de nem sajnálattal, mert az hasztalan. Azzal nem segíthetek neki. Próbálom majd elérni, hogy át tudja adni magát a gyásznak, nem akarom, hogy elfojtsa, elássa és rágja a fájdalmat, mint egy rágógumit. Törjön ki belőle, sírjon, kiabáljon, kérdezze meg, hogy miért most, miért ő. Engedem majd, hogy beszéljen róla, hogy a saját tempójában haladjon a megnyugvás felé, de azt nem fogom hagyni, hogy megrekedjen a lezárás folyamatában.
Egy közeli ismerősöm így mesélt egy fiatalon átélt temetésről:
"6 éves voltam, amikor édesapám meghalt. A temetésen alig ismertem valakit, mindenki sírt, engem is erre biztattak, miközben fényképeket készítettek az egészről. Nem hittem el, hogy meghalt, nem akartam átélni ezt az egészet. Sok-sok évvel később anyám elmesélte, hogy ott, a temetésen nem édesapám miatt sírt, önmagát siratta."
Amikor egy szerettünk meghal, valóban azt sajnáljuk, hogy ő már nem lehet itt, vagy inkább magunkat, amiért többé nem láthatjuk őt? A halál és a gyász lehet egyáltalán önzetlen?
A kisgyerekek rettentően fogékonyak, és nem szokásuk túlbonyolítani a dolgokat. Ők mindent a maguk természetességében fogadnak el. Már a mesékkel is elkezdjük a "tréningezésüket", azt, hogy érezzék, a halál megtörténhet. Itt nem a Hófehérkés, meghaltam, de mégse történetekre gondolok, inkább az olyanokra, mint a Vuk, vagy épp a Bambi. A gyermekek félelmei életszakaszonként változnak, fejlődnek. A haláltól való félelem - és a vele való foglalkozás - 5 éves koruk körül jön elő.
A halálfélelem - másként az életbe való kapaszkodás - az egyik legősibb ösztön, amely többnyire önmagunktól is véd - lásd öngyilkosság.
Manapság nem küzdünk a fennmaradásunkért vadállatokkal, és szerencsés esetben embertársainkkal sem.
Így jogos az igény, hogy ezt a félelmet minimalizálni kell, de nem hazugságokkal
- még ha azok kegyesnek is tűnnek. Ha a gyerekek érzik rajtunk, hogy mi elfogadjuk a halál tényét, ők is könnyebben fogják kezelni ezt a témát. Ám sok esetben, még mi felnőttek sem vagyunk képesek elfogadni azt, hogy a halál bárkit bármikor elérhet. A rokonságban, a barátok, ismerősök körében bekövetkező halálok után a leggyakoribb mondatok: "Olyan fiatal volt még! Nem is gondoltam, hogy beteg! A múlt héten még együtt ültünk itt, most pedig..."
A hirtelen történt haláleset ledöbbent, és ráébreszt, hogy senki se tud jegyet váltani az élet vonatára, csak bliccelni.
Morbidnak hangozhat, de egy ilyen esemény, egy időre feltölt minket életenergiával - értékelni kezdjük a kis dolgokat, többet vagyunk a szeretteinkkel, megértőbbekké válunk. A halál tehát nem csupán fájdalmat hozhat magával.
A temetőbe kivitt gyermek nem szenved semmiféle lelki sérülést. Sőt közelebb kerül ehhez a megfoghatatlan fogalomhoz. Válasszunk együtt virágot, vonjuk be a sír széppé tételébe. Meséljünk, beszélgessünk arról, akinek a sírját meglátogattuk - akkor is, ha azt a személyt a gyerkőc nem ismerhette.
Az emlékezés, a kedves, vicces történetek átadása egy csodaszép dolog és egyben igen bensőséges is.
Természetesen az elhunytakról való megemlékezésnek nem kell, hogy szerves része legyen a temető. Otthon is leülhetünk velük, és előhozhatunk szívet melengető történeteket - hisz mindenki addig él, amíg az emléke megmarad egy élőben.
A temetés már más jellegű esemény. Ekkor még csak búcsúzunk, nem emlékezünk - még nem vagyunk képesek kilépni a fájdalom és az értetlenség köréből. A kisgyermek számára épp elég felfogni, hogy egy szerette távozott, nem kell feltétlenül kitenni egy búcsúbeszédet tartó pap és számtalan - többségében ismeretlen - síró, szomorú ember látványának is. Ezzel csak megsokszorozzuk a bánatát, sőt egy pár éves gyerkőc, aki nem is igazán tudja felfogni a halált, össze is zavarodhat.
Ha mindenképp szeretnénk, hogy a gyermek részt vegyen a temetési ceremónián, úgy inkább csak az azt követő halotti torra vigyük el - hiszen ezzel veszi kezdetét az emlékezés időszaka, amely a halált legyőzve, továbbra is mellettünk tarthatja az elvesztett szerettünket.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.