Levél a veronai buszbalesetben elhunyt fiatalok nevében

Írását változtatás nélkül közöljük.

Sokan és sokat írtak az elmúlt napokban a buszbaleset tragikus esetéről. Mivel én a buszbalesetben elhunyt gyerekek szüleinek fájdalmával megpróbálni sem merek együttérezni, a most már Isten szívén megpihent fiatalok helyében fogalmaztam meg, mit üzennék én a szüleimnek. Nyugodjatok békében, drága Lelkek!

Üzenet hazulról otthonra

Nagyszerű kirándulás volt, anyu, apu!

Ahogy a sípálya tetejéről a környező hegyeket szemléltem, a végtelenség fuvallata érintett meg. A hegyormok szoros láncolata láttán biztonságérzet lett úrrá rajtam, a ropogó hórétegen szlalomozva pedig a szabadság felszabadító érzése kerített hatalmába. Az égszínkék mennybolton tündöklő nap sugarai játékosan csiklandozták két lesiklás közt a friss, zimankós levegőn pirospozsgás arcomat. A sílécek és a hó kölcsönhatásából születő ritmusos sifitelést csak a vidám gyerekzsivaj hangszerelte át. A tekintélyt sugárzó hegycsúcson egy mély levegővételnyi idő alatt a teljesség szikrája gyújtózsinórként adott lendületet a lecsúszáshoz. A gondolataim másodpercek alatt ráhangolódtak a síléceimre, amelyek párhuzamosan cikáztak a töretlen fehér takarón. Éppúgy íródtak fölül, mint a célirányos sávok a hóban egy-egy újabb lesikló után.

A hegy aljában síbotjaikat a magasba emelő ismerős arcok ujjongva vártak, sísisakjukat megemelték, egyikük papír zsebkendőt nyújtott, másikuk termoszból teát ajánlott. Elismerő tekintetük áthatolt kissé bepárásodott szemüvegük lencséjén, kedélyes mosolyuk leolvasztotta sáljukra fagyott leheletüket. Életvidám, önfeledt nevetésben törtünk ki, amely szeretetlavinaként gördült tovább visszhangozva.

Köszönöm, anyu és apu, hogy elengedtél, és ezeket a csodás pillanatokat megélhettem! Nem győzöm hangsúlyozni: egy percig se bánd! Nemcsak életet adtál nekem, hanem élni is hagytál és megtanítottál. Ez a legtöbb, amit egy gyerek a szüleitől kaphat.

Tudom, minden tartozásomat elengeded, csak egyet nem: kiskoromban minden miértemre véget nem érő türelemmel feleltél, ám most felém zúduló miértjeidre sem én, sem más választ nem adhat.
Mindig követelőző gyerek voltam, és ezekben a sorokban sem hazudtolom meg önmagam, most is kérek: miértek helyett igeneket.

Igent a könnyeket letörlő csókokra, mert most már az én csókjaimat is el kell csókoljátok. Igent a puzzle-darabokra tört szívet is egybeforrasztó ölelésekre, mert most már az én öleléseimet is el kell öleljétek! Igent az éj sötétségét megtörő fényre, mert most már helyettem is világítanotok kell! Igent a kusza gondolatokban is rendet tevő, hajnalig tartó beszélgetésekre, mert most már helyettem is kell beszélgetnetek! Igent az ínyenc ételekre, mert most már helyettem is élveznetek kell az élet ízeit! Igent a pihentető éjszakákra, mert most már helyettem is kell álmodnotok!

Igent a lelket üdítő zenehallgatásra, mert most már helyettem is el kell járnotok koncertekre! Igent a tükröt tartó színházi előadásokra, mert most már helyettem is át kell élnetek a katarktikus élményeket! Igent a lélek rejtett nyelvének használatára, mert most már helyettem is kell táncolnotok! Igent az adrenalint felszabadító sportolásra, mert most már helyettem is át kell élnetek a mozgás szenvedélyét! Igent az elmét csiszoló jó könyvek olvasására, mert most már helyettem is sok életet kell megélnetek! Igent az élménydús kirándulásokra, mert most már helyettem is be kell járnotok a világot, amely – bármilyen árnyék is vetül rá – gyönyörű és élvezetes!

Igent az életre! Így élek tovább én is.

Magyarórán Pilinszkyt sosem értettem, de most már igen: "Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség." Én megleltem.
Hazaértem, anyu, apu, minden rendben.