Illényi Katica vietnami élményeiről mesélt

Vietnam fővárosa, Hanoi hihetetlen egy európai ember számára. Az volt az első gondolatom, amikor megláttam, hogy ez csodálatos és hihetetlen! Annyira más itt minden, de az a legjobb, hogy barátságos és jóindulatú emberek a vietnamiak. Hat órával előbbre van állítva az óra, meleg, párás 30 fok van, rengeteg az ember és motorok milliószámra mindenütt. Elképesztő a tömeg és az utcai élet!

A Hoan Kiem téren hatalmas a forgatag, vidám és barátságos családok, gyerekekkel, minden generáció kint van, játszanak, énekelnek, táncolnak, élvezik a létezést, a békét és az együttlétet. Felfestenek krétával egy négyzetrácsos társasjátékot az aszfaltra, és a kétéves kisgyerektől a nagypapákig ott guggolnak vagy ülnek világoskék műanyag sámlikon és játszanak egymással. Bár ott van mindenkinek a kezében a mobiltelefon, de együtt vannak, beszélgetnek, esznek... Rendkívül családias volt a hangulat a nagy tömeg ellenére, ezért is éreztük olyan jól magunkat itt. Jó lenne, ha az európai emberek is eltanulnák ezt.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehetne Magyarországon csinálni, hogy az a sok rosszkedvű ember jobb hangulatban legyen. Ha nem zenész lennék, biztos, hogy ezzel foglalkoznék. Például, ha szólna a zene a buszokon vagy az intézményekben... Pontosan meg tudnám mondani, hogy milyen zene derítené jobb kedvre az embereket itthon.

Vietnamban láttam olyat is, hogy nekiálltak az utcán teljesen spontán kötélhúzást játszani. Aki arra járt és kedve támadt, egyszerűen beállt. Árusok tömkelege mindenütt, olyan a város, mintha egy óriási ünnep lenne. Hétvégén Hanoiban, a belváros közepén lezárják a forgalmat (mintha nálunk mondjuk lezárnák az Andrássy utat), körbekerítik, és minden üzlet, étterem, presszó nyitva egészen este 11 óráig, amikor elkezdenek pakolni és nyugovóra térni.Reggel korán, már 6-kor főzik az utcán a levest, fél hétkor már a földön guggolva, kuporogva eszik a forró ételt. Korán kelő, szorgalmas,dolgos emberek. Jellemző rájuk, hogy mindent meg akarnak oldani, még azt is, amiről tudják, hogynem lehet. Van olyan üzlet, amelyik napközben sapka- és kalapbolt, este pedig étterem, így 20 órán át nyitva van. Nagyon sokat dolgoznak, de vidáman, örömmel és együtt az egész család. Egyik esti sétánkon elmentünk egy zöldséges mellett, a vállán vitte az árut. Addig unszolt, amíg kipróbáltam én is, de nagyon nehéz, nem tudnék járkálni ezzel egész nap. A hanoi árusoknál ez megszokott látvány.

Összeismerkedtem egy utcazenésszel, aki nagy hangerővel kihangosítva hegedült a város közepén. Meglátta, hogy nézem, és a kezembe nyomott egy mikrofont, hogy énekeljek. Pont a Que sera, serat játszotta, úgyhogy én leültem mellé, és énekeltem. Kicsit le is állt a forgalom körülöttünk. Nagyon felszabadító élmény volt! Szerintem azért is voltam érdekes nekik, mert hétvégén sokan jönnek fel vidékről a fővárosba, olyanok is akik még egyáltalán nem vagy ritkán látnak európai turistát. Volt olyan, hogy megállítottak minket és megkérdezték, hogy készíthetnek-e közös fotót velünk. Az egyik társunk, egy magas, vékony, kopasz ember volt, ő különlegesen egzotikus volt számukra. Náluk egyáltalán nincs kopasz ember. Néha úgy néztek ránk, mint az ufókra. Persze számunkra is nagyon különlegesek voltak ők. Pici, vékony, inas emberek és mindenkinek sűrű sötét haja van.

Bevallom, mikor megkaptam a felkérést nem nagyon volt kedvem Vietnámba utazni. Amikor jött a meghívás volt egy érzésem, hogyha ennyira nem akarok menni, biztos össze fog jönni, és biztosan nagyon jó lesz. Ez így szokott lenni, és így is lett. Őry Csaba nagykövet úr és felesége,Tamara mindenben segítségünkre volt, vigyáztak ránk és tanácsokkal láttak el, sőt még a souvenir-vásárlásban is segítettek nekünk. Hoztunk haza egy csomó fából faragott szitakötőt, aminek az a lényege, hogy egy pici súly van az orrában, így ha rátesszük az ujjunkra, nem esik le. A másik telitalálat ajándék a selyemsál volt. A selyem utcában rögtön vettem tízet, amint hazajöttem, hamar el is osztogattam. Voltunk vietnámi étteremben is. Kicsit féltem, mert nagyon érzékeny a gyomrom, vegetáriánus vagyok, ezért jó érzés volt, hogy vigyáztak rám, olyan helyre vittek, ahol nem lett bajom. Egy seefood étterembe mentünk el egyik este. Olyan vietnami halakat ettünk, amilyet még sohasem láttam és csak ott található, de nagyon finomak voltak.

Az utcán nem mertem enni, pedig rengeteg vonzó különlegességet láttam a sétáink alkalmával. Óvatos vagyok azokban az országokban, ahol a csapból folyó vizet nem lehet meginni. Az étkezéssel különösen vigyázok egy jordániai koncertem óta, ahol erősen legyengültem. Szokás, hogy az utcán kiülnek az emberek sámlira és közösen étkeznek. Soha nem látott ételek, soha nem érzett illatok voltak mindenfele. Szép emlék marad ez számomra, akkor is, ha nem kóstoltam bele sok mindenbe. A legnagyobb gasztronómiai élmény a nagykövetségen ért, ahol lehűtött kókuszdióval kínáltak. Lékelés után szívószállal kiittuk belőle a kókuszlevet. Isteni volt, azóta se ittam olyan üdítő italt, olyan mintha magát az életet innád. Nagyon tápláló és egészséges, minden benne van, amire szükséged van... Ilyet bárhol lehet kapni, az utcán is, és nagyon jól esik a melegben.

Hanoiban mindenki motorral jár. Könnyen elérhető, bérelni is lehet olcsón. Egy német fotós egy jó vastag könyvet szentelt annak a témának, hogy a vietnamiak miket képesek motorral szállítani. Egy egész lakásberendezést vagy húsz levágott disznót is felkötnek a kis járműre... Láttam egy komplett hattagú családot is egy picike motoron utazni. A közlekedés is elképesztő Vietnam fővárosában. A délutáni csúcsban olyan zaj van, hogy a saját hangodat sem hallod, csak dudálás és motorhang. Vannak szabályok persze, de átléphetőek. Ha át akarsz jutni például az utca másik oldalára, gyakorlatilag csak el kell indulni nagyon határozottan, aztán megoldódik, megállnak. De ha nem indulsz el, nem fog történni semmi. Egyirányú utcába pedig simán bemennek, ha éppen arra van dolguk.

Nagyon jellemző látvány a sok növény és zöld a házakon. A másik, ami kicsit bizarr, hogy a fejlődés ellenére szinte mindenütt még megmaradtak az előző évtizedekből a villanypóznák és nincsenek elrejtve a vezetékek. Van, hogy több száz vezeték, mint a kúszó indák lógnak le a póznán, a házakon, mennek le a földbe össze-vissza... Sokszor át kell lépni, ki kell kerülni őket. Rengeteg fotót készítettem ezekről. Nem irigylem a vietnami villanyszerelőket, nem is tudom, hogy lehet kiigazodni így. Láttunk egy nagyon keskeny utcát, amit minden nap megnéztünk, annyira hihetelen volt a látvány. Gyakorlatilag egy sikátor, a földön sínekkel, pont egy vonat szélességű utca, ahol jár a vonat! A száradó ruhákat vagy székeket behúzzák, és mehet is a szerelvény... Ezek érdekességek számunkra, de Ázsiában hétköznapi dolgok.

Minden különbőzőség ellenére a nők a világon mindenhol hasonlóak abban, hogy sose elégedettek magukkal. A plakátokon kizárólag európai modelleket lehetett látni, de a legmegdöbbentőbb élményem az volt, hogy lehetett kapni szilikonos hátsó fertály kiegészítőt. Olyan volt, mint egy szilikonos melltartó, csak éppen a hátsó gömbölydedség kihangsúlyozására. A vietnami nők általában laposak, vékonyak, de szeretnének úgy kinézni, mint az európai nők. Megszokott látvány, hogy a fiatal lányok - mintha sivatagban élnének - beburkolják magukat ruhákkal, kendőt kötnek a fejükre, csak a szemük látszik ki, hogy fehér maradjon a bőrük.

A koncert hangbeállása kicsit nehézkes volt, de aztán minden megoldódott. Amíg vártunk, hogy próbálni tudjunk, elkezdtem jógázni. Késő este állt fel a rendszer, de végül minden nagyon jó sikerült. Másnap a koncert legsikeresebb pillanata az volt, amikor a thereminen eljátszottam a motorhangot. Már akkor nevettek a teremben, amikor azt mondtam, hogy nekem az a legkülönlegesebb itt Hanoiban, hogy mindenhol csak motort látok. Majd egy szép lírai darab után megszólaltattam a berregő hangot a hangszeren. Na erre már mindenki hangosan nevetett. Váratlanul érte őket ez a poén, klasszikus zenei koncerteken nem megszokott az ilyen kitérő. Fantasztikus volt a Vietnámi Nemzeti Szimfonukus Zenekar, Tetsuji Honna japán karmester úrral. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy Liszt, Bartók műveit ilyen messze Magyarországtól is ismerik, tisztelik és csodálatosan játszák.

Nagyon kedves és nyitott emberek a vietnamiak. Az előadás után azt se tudták a zenészkollegák, hogy hogyan öleljenek meg. Megtanultam egy vietnami dalt is, ami olyan nekik, mint nekünk a Tavaszi szél vizet áraszt. Amilyen egyszerűnek tűnt, olyan bonyolult volt valójában. Minden sora egy picit más volt. Akárhol jártam, mindenhol megkértem egy vietnamit, hogy énekelje el nekem. Egy étteremben például megkértem a pincérnőt, aki annyira kedves volt, hogy miután elénekelte a dalt, odavitt a helyi zenészekhez, akikkel szintén el tudtam gyakorolni. Még a követség sofőrjével is leellenőriztettem, hogy jó-e a kiejtésem, szóval be voltam biztosítva, és végül nagy siker lett a koncerten. Annyira megszerettem ezt a dalt, hogy itthon is be fogom építeni a repertoáromba. A koncert után egy kiruccanást tettünk a városból, megnéztük az ősi vietnami fővárost, Hoa Lu-t. Lenyűgözött a szépsége és a vietnami nép hagyománytisztelete, ami olyan összetartó erőt jelent, hogy semmilyen gyarmatosító hatalom - beleértve a kinai, francia és amerika gyarmatosítókat is - nem tudták legyőzni ezt csodálatos országot. Láttunk vízi bivalyt is. A gazdája felajánlotta, hogy üljek rá, de ezt kihagytam, mert már messziről nagyon erős szaga volt az állatnak és még előttünk volt a csónakkirándulás, Trang An-ban. Egy folyórendszeren hajókáztunk. Csodálatos volt! Többszáz csónak libasorban halad, beeveztünk a hegyek alá a barlangokba, és a másik oldalán jöttünk ki. Olyanok voltak a hegyek, mint az Avatar című filmben, csak nem a levegőben lógtak. A föld minden tájáról voltak ott turisták, átkiabáltak egyik csónakból a másikba, hogy ki honnan érkezett.

Nagyon-nagyon jól éreztem magamat Vietnamban, fantasztikus volt minden, de teljesen más, mint amit megszoktam Európában: a nagy meleg, az ételek, az illatok, a színek, az emberek, a város, a hatalmas Vörös folyó. Lenyűgözött ez a szépen fejlődő ország, ahol végre több évtizede béke van, szóval köszönik, szépen jól vannak. Nagyon sok a fiatal, a gyerek, a nagycsalád... Jó látni őket, és jó érzés volt hazatérni ilyen csodálatos élményekkel. Bármikor újra elrepülnék Vietnamba muzsikálni. Mindenkinek javaslom, hogy - ha teheti - ismerje meg Vietnamot, ismerjen meg a miénktől eltérő kultúrákat; ez a kölcsönös tisztelethez és a világ békéjéhez elengedhetetlen.