Peller Mariann: "A változás valójában csoda"

Én hosszú távra terveztem az RTL-lel, ám a sorsom csak egy nagyon fontos, de mégis átmeneti megállónak szánta ezt a csatornát, karrierem kezdetén. Onnan tudom, hogy sorsszerű volt a búcsú, mert olyan banális, idióta bakit vétettem, amit tudatosan soha nem követtem volna el. A második RTL-es karácsonyomon, rosszkor mentem oda egy kedves kollégát üdvözölni, és egy nagyon fontos embert sikerült vérig sértenem – pedig semmi sértőt nem mondtam, és főleg, nem tettem. Én, aki főleg akkoriban, leginkább a szőnyeg alatt igyekeztem közlekedni, nehogy valaki azt gondolja, hogy elszálltam. Szerettem volna minden elvárásnak megfelelni, és ennek szerves része volt, hogy minden kollégával kiváló viszonyt ápoljak (ott csengett a fülemben akkori főnököm felszólítása: azt akarom, hogy te legyél az a műsorvezető, aki mindenkinek előre köszön, a takarítónénitől kezdve a vezérigazgatóig!). Én pedig tökéletes alany voltam erre, nem esett nehezemre ezt a nézetet a magamévá tenni, amúgy is, a személyiségemre rezonált ez a feladat.

Szóval, azon a végzetes karácsonyi bulin, tudtomon kívül megbántottam valakit, akit nagyon nem kellett volna. Jóvátételre, bocsánatkérésre esélyem sem volt. Ezután már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy két, régebb óta a pályán lévő műsorvezető érkezett ahhoz a műsorhoz, amelynél épp dolgoztam. Könnyes (fuldokolva hüppögős, tényleg...) búcsút kellett hát vennem életem első munkahelyétől, aminek végtelen sokat köszönhetek, és ezért örökké hálás leszek ennek a csapatnak.

Tulajdonképpen, amikor arra az emberre gondolok, aki miatt mennem kellett, hálát érzek vele kapcsolatban is. Már nem rándul össze a gyomrom, ha eszembe jut. Ha nincs ez a különös „véletlen", nem próbálhattam volna ki a Rádió1-en a műsorvezetést (amit szintén imádtam!), nem szerepelhettem volna a Nagy Duettben, ahol egy életre szóló barátságot kötöttem Bereczki Zolival, és nem ismeri meg a közönség egy jelentős része az igazi énemet. De legfőképpen: nem keres meg a Story tv akkori főszerkesztője munka ügyben, és akkor nem találkoztam volna (közvetlenül egy fájdalmasan hosszúra nyúlt szakítás után) életem párjával, szerelmével, társával, mindenemmel, a férjemmel, Gyurival. Most nem lenne két imádnivaló, gyönyörű, kicsi fiam.

Illetve van, csak ne hívjuk véletlennek. Tökéletesen megkomponált zenemű volt ez is, mint minden a teremtésben, és a világon. Azonban akkor, ott, közvetlenül az elbocsátás után picit elbizonytalanodtam. Voltak nehezebb napjaim, amikor azon törtem a fejem, mihez kezdjek? De emlékszem, hogy többnyire magamon csodálkoztam, hogy vajon honnan eredhet ez a különös, bizonyosságérzet, ami a gyomorszájam környékére ült (én legtöbbször ezen a tájékon, meg a vállaimon szoktam érzékelni a transzcendens dolgokat, energiákat). Mintha valaki(k), aki(k) nem fizikai testben volt(ak) körülöttem, minden erejükkel azt akarták volna a tudomásomra hozni, hogy minden úgy jó, ahogyan van, csak túl kell élni ezt a viharos időszakot, és minden újrarendeződik az életemben. Végül így is történt. 2010-zel új időszámítás kezdődött az életemben.

Azóta eltelt újabb 7 esztendő, és újra a változás szelét érzem – már az év elejétől. Elindult a saját ötlet alapján készült műsorom a LifeTV-n, elkezdtem felépíteni valamit, aminek érzésem szerint, még mindig csak az első lépéseinél tartok, és minden energiámra szükség lesz ahhoz, hogy végül elérjem majd a vágyott célt. Ehhez azonban ismét meg kell válnom valami mástól. Ezúttal azonban igyekszem a kezemben tartani életem irányítását, és magam eszközlöm a változást. Tudom, érzem, hogy ez a helyes döntés, még ha esetleg csupán évekkel később derül ki, hogy jól éreztem.

Pedig, ha valaki imádta az állandóságot, hát az én vagyok. Rettegtem a bizonytalanságot magában hordozó változástól. Ez az egyik legnagyobb lecke az életemben, hogy hogyan tudok alkalmazkodni a folyamatos változásokhoz. Rá kellett jönnöm, hogy valójában nincs is semmi félelmetes a változásban. Megértettem, hogy a változás elkerülhetetlen, sőt, szükséges, különben elakadunk az életünkben, és a fejlődésünkben. Ha te nem mersz változtatni, pedig érzed, hogy már nagyon itt lenne az ideje, majd megteszi helyetted a sorsod. Mégis, arra kérlek, ha épp ilyen helyzetben vagy, tudd, hogy mindez érted történik, akkor is, ha közben kicsit sem így érzed! Kérd meg az angyalaidat/égieket/Istent/sorsodat, bárkit, akiben vagy amiben hiszel, hogy vegyék el tőled a félelmeidet, mert szívesen átadod nekik! Nekem ez segíteni szokott. Aztán előbb-utóbb rá fogsz jönni, mi miért történik, és az a csodálatos felismerés hatalmas erőt fog adni a folytatáshoz, vagy épp az újrakezdéshez! Hidd el, MINDEN ÚGY JÓ, AHOGYAN VAN!