Peller Mariann Pataki Zitával való találkozásáról mesélt

De ehhez látnia, tudnia, éreznie kell, hogy te ezt mennyire akarod, és nem vagy rest megtenni a vágyott cél érdekében MINDENT – amivel ugyanakkor, természetesen nem okozol másoknak rosszat.

Van ebben igazság, úgy érzem, és többnyire be is jött a dolog. És most jön a DE. De akkor miért van az, hogy ha valaki mindent, de tényleg, MINDENT elkövet azért, hogy saját gyereke legyen, nemcsak fizikai, de szellemi, mentális, lelki utat végigjárva, rengeteget tanul, fejlődik, végül mégsem kaphatja meg azt, amire mindennél jobban vágyik? Pataki Zita nyolc beültetést vállalt. NYOLCAT! A legtöbben háromig jutnak, és ott már inkább feladnák. Zita csak az ötödik beültetés sikertelensége után rogyott térdre, addig szinte vidáman kitartott. Teljes energiabedobással és hatalmas optimizmussal vetette bele magát ebbe az embert próbáló folyamatba. Még az egészségügyi dolgozók is teljes szívükből drukkoltak neki és férjének, mégis csalódás lett a vége, és az elengedés fájdalmas tanulsága.

Szeretném – kívülállóként is – megérteni, hogy miért nem sikerülhetett nekik. És ha valamilyen okból kifolyólag eleve azt a sorsot választotta Zita lelke, hogy nem lehet saját gyermeke, akit ő maga hord ki, akkor miért volt benne a sokáig csillapíthatatlannak tűnő vágy a közös utód iránt? Mert a spirituális tanok szerint, mi magunk választjuk ki a sorsunkat, kijelöljük a főbb pontokat, sőt előre tudunk is bizonyos dolgokat, mintha útjelzőket hagynánk magunkban, a lelkünk emlékezetében, amelyek segítenek a sorsunk útját járni, terelgetnek bennünket a megélendő úton. Nehezen értem meg tehát, hogy ennek most miért kellett így lennie!

Lehetséges, hogy egy beteljesülés nélküli küzdelemből tanuljuk a legtöbbet? Mert a végén ott az egyik legnagyobb lecke: az elengedés. Ha érzésünk szerint mindent megtettünk, és végül mégsem sikerül, akkor kénytelenek vagyunk elengedni a vágyunkat. Elengedni egy álom valóra válását, a csodálatos, de mi lenne, ha...-t.

Mert ilyenkor általában egy részünkről kell lemondanunk. Ha egy szerettünket engedjük el, mintha kiszakadna vele a szívünkből egy darab, az a darab, amellyel őt szerettük. Ha egy álmot engedünk el, azzal önmagunkból, a lényünkből kell elengednünk egy részt: azt a részt, amely magában rejtette egy csodálatos, elképzelt élet lehetőségét. De ekkor el kell engednünk azt a bennünk élő valakit is, akivé a vágy beteljesülése révén válhattunk volna, és azt a valakit is, akit mindenkinél jobban vártunk volna, de végül sosem érkezik meg.

Azonban az, aki végül egészséges lélekkel képes kikeveredni egy ilyen fájdalmas tanulsággal járó folyamatból, az valóban magasabb lélekfejlettségi szintre ért. Azt nem tudom, hogy ez vigaszt jelent-e ennek a léleknek, mégis azt gondolom, végtelenül büszke lehet magára, mert az egyik legnagyobb leckét tanulta meg, és csillagos ötösre vizsgázott.